A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Békéscsaba, 1974)

Boross Marietta: Tótkomlós mezőgazdasági fejlődésének vázlata (1828–1959)

A vetőgép használata a múlt század kilencvenes éveiben válik általánossá. Először kis ún. tizenháromsorosakat, majd tizenkilenc és huszonegysorosakat használnak. A kis vetőgépnek és a kézzel vető embernek a teljesítménye nagyjából egyenlő volt, négy kat. holdat tudtak így bevetni. A nagygép teljesítménye ennek a duplája. Az egyenletesebb és gyorsabb vetésen kívül a gépi vetésnél kevesebb vetőmagra volt szükség. Géppel átlagban 120 kg-ot vetnek el kat. holdanként, kézi vetéssel 140—150 kg-ot szórnak el. Azonkívül a kézi vetés a vető és a szántó együttes munkáját kívánta. Kézzel vetni csak friss barázdába lehetett. Mindkét vetési mód után az egész országban általánosan elterjedt trapéz alakú, fakeretes, vasfogú boronával takarták a magokat, majd a finomabb munkájú tüskeboronával simították el a földjét. Tüskeboronával a gyulai román szegényparasztok látták el a környéket. Tavasszal megjelentek szekereik a hetipiacokon és átlagban fél mázsa búzáért adták darabját. A két és háromlevelű vasfogasok és láncos magtakarók zömében a két háború között terjedtek el, először kisipari kovácskészítményeket használtak, majd a harmincas években a könnyebb és olcsóbb gyári fogasok váltak általánossá. Földjeik művelésénél a henger használata szintén az uradalmak hatására terjedt el a húszas években. Használata majdnem kizárólag a tavaszi vetésekre korlátozódott, előnye volt a föld tömítése és így a magok csíraképzésének a fokozása. A föld struktúráját javító különféle tárcsák és kultivátorok a harmincas évek végefelé váltak általánossá. Az aratással — az év legjelentősebb mezőgazdasági munkájával, annak technikai leírásával — bővebben nem kívánunk foglalkozni, mert részletes leírással rendelkezünk a Földsimítás láncos megtakaróval Kyprenie pôdy ret'azovou bránou Bodenglätten mit dem Ketten Samendecker 223.