A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 2. (Békéscsaba, 1973)

Sterbetz István: A székipacsirta Orosház környékén

kopár foltján, lónyomban találtuk a székipacsirta tojásait. A vízjáráson kívül még a legelő jószág élettérformáló tevékenysége is szerepet játszik az orosházakörnyéki fészkelőhely adottságokban. A gulya tiprása és a birkanyáj majdnem talajszintig hatoló rágása megakadályozza a felmagasodó, dúsabb fűállomány kialakulását, a kiszáradó marhanyomok pedig a padkaképződményeket pótolják. Kakasszéken pl. — ahol a kérdéses évben nem volt száraz szikpadka — ilyen keményre száradt marhajárásban talált otthonra az alkalmilag odatelepedő populáció. E kopár, félsivatagos környezetben a bíbic (Vanellus vanellus) és a székilile (Charadrius alexandrinus) rendszeres jelenléte mellett néha még a székicsér (Glareola pratincola), az ugartyúk (Burhinus oedicnemus), valamint a Magyarországon elsőízben 1970 tavaszán megtelepedő, igen ritka aralopontusi faj, a kucsmás billegető (Motacilla flava feldeggi) költ Kardoskúton a székipacsirtával közös fészkelőterületen. Szabó (1965) és Endes (1970) idézett tanulmányaira hivatkozva a szaporodásbiológiára vonatkozó megfigyeléseim közlése csak ismétlést jelentene, amennyiben ebben a tárgykörben kardoskúti tapasztalataink mindenben fedik a hortobágyi eredményeket. Ugyanakkor a két magyarországi populáció vonulásában már némi eltérés mutatkozik. Eendes (1970) szerint Hortobágyon április 7 a legkorábbi tavaszi előfordulás. Kardoskúton március, 9, 11, 13, 22 és 31-én is figyeltem meg egyes példányokat. 1—5 közötti példány számban április 1, 2, 3, 3, 5, 9, 18, 19, 20 szolgáltatott további átvonulási adatokat. A kisebb csapatokban lezajló őszi vonulás idejét szeptember-októberre jelölik a hortobágyi adatok. A kardoskúti őszi mozgalom alakulása: Augusztus: 17-én 22+15 db. 19-én 5 db 21-én 8 db, 23-án 3 db, 23-án 28 db. Szeptember: 18-án 2 db, 27-én 12 db, 28-án 8 db. Október: 1-én 43 db, 2-án 6 db, 13-án 1 db. November: 4-én 11 db, 13-án 1 db. December: 9-én 1 db. A decemberi példány a Madártani Intézet gyűjteményébe került. Ez a madár azonban a hortobágyiaknál feltűnően fakóbbnak bizonyult, ezért szükségessé vált alfaji hovatartozásának felülvizsgálása is. Az összehasonlítást L. A. Portenko professzor a leningrádi gyűjteményben végezte el és kimutatta, hogy ez a madár az Ukrajnában élő Calandrella brachydactyla brachydactyla törzsalakkal azonos (Pátkai 1964). Ezek szerint vonuláskor-kóborláskor hazánktól keletre élő példányok is megjelennek az ország területén. Hogy Kardoskút is beletartozik a keleteurópai meg Urálon túli pacsirtafajok vonulási-kóborlási útvonalába, ezt az itt 1963. december 27-én gyűjtött 2 db és 1969 Január 10-én lőtt 1 db szibériai mezeipacsirta alfaj (Alauda arvensis cinerascens EHMKE) is bizonyítja (Kéve 1965). Ha a rövidujjú pacsirta alfajainak elterjedését térképre vetítjük, feltételezésekbe merülő, nyitott kérdésként áll előttünk a két hazai populáció szigetszerű helyzete. A mieinkkel már nem azonos rövidujjú pacsirta (Calandrella brachydactyla brachydactyla) populációk jugoszláviai, dobrudzsai és ukrajnai települései élnek a magyar alfajjal legközelebbi szomszédságban. Vajon mikor és hogyan került ez a madár a Kárpátkoszorú éles állatföldrajzi hatavonalán belül a magyar Alföldre? Milyen körülmények között alakulhatott ki itt a hungaricának leírt, és egyedül csak Magyarországon honos alfaja? A növénytani kutatások szerint az euráziai sztyeppék késői tájképződmények és Stegman (1955) leszögezi, hogy a sztyeppéi madárvilágnak egyetlen, szigorúan értelmezett endemizmusa sincs. A rövidujjú pacsirtákat a palearktikus félsivatagokban tartja őshonosnak, innen bevándorolva hódították meg a füvespuszták életterét. A pusztai táj földrajzi fiatalkorúsága és a benne kialakuló állatvilág különösen a magyar Alföld esetében hangsúlyozott, hiszen itt a jégkorszak utolsó eljegesedési időszaka után még hűvös éghajlatú tajga, meg fenyő és nyírligetes erdősztyepp borította a síkságokat. Ezt az állapotot mintegy 7—5000 évvel ezelőtt egy hirtelen felmelegedéssel járó, klimatikus füvessztyepp váltotta fel. Ez a tájforma azonban csak jelentéktelen töredékeiben maradhatott fenn az utókor számára, mert jellegét egy tölgyesekkel, lápokkal, mocsarakkal, folyó240