A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 2. (Békéscsaba, 1973)

Sterbetz István: A székipacsirta Orosház környékén

árterekkel borított erdős szteppre változtatta az ismét hűvösebbre forduló éghajlatingadozás. Soó (1964) szerint ez az állapot volt Alföldünk utolsó természetes képe a történelmi kor kezdetén. Az erdőspuszta mesterkélt átalakítása már a későbronzkori meg népvándorláskori erdőirtásokkal megkezdődött és tetőpontját a XVI—

XVII. században érte el. Napjaink félsivatagokhoz hasonló, fátlan szikespusztái tehát egyrészt a török időkben, másrészt a múltszázadi ármentesítésekkel járó területkiszárítások során alakulhattak ki nagyobb terjedelemben és ekkor nyerték el mai tájjellegüket. Mindezeket tekintetbe véve a székipacsirta magyarországi megjelenése a postglaciális tajgákat és erdőssztyeppeket követő felmelegedő időszak száraz, pusztai klímájában feltételezhető a legkorábban. Nincs kizárva, hogy egy benne kialakult populáció maradványai vészelték át az elkövetkező mocsaras-erdős időszakot. Talán ennek az állománynak utolsó szigeteit őrizte meg Hortobágy és Kardoskút az utókor számára? Az is lehetséges azonban, hogy ez a faj viszonylag későn, csak az utóbbi évszázadokban vándorolt be délről-délkeletről. Esetleg vonuló, kóborló egyedek települtek le itt, melyeknek már hagyományhű területtartással szigetpopulációkat fejlesztettek ki az utódai? A hungarica alfaj kialakulása az első elmélet esetében egyformán lehet mutáció, vagy több ezer év helyi környezethatásainak lassú eredménye is. Ha viszont a későbbi bevándorlás gondolatát fogadjuk el, úgy egyedül csak a mutáció lehetőségével számolhatunk. Tekintettel arra, hogy e fajból fossilis leletünk nincs és nagyobb példányszámra alapozott rendszertani vizsgálatot természetvédelmi megokolásból nem végezhetünk, ezt a kérdést megnyugató módon a jövőben már nem tudjuk eldönteni. Tetézi még a nehézségeket, hogy csupán alig néhány évtizedre korlátozódik a hazai pusztakutatás hagyománya, ezért régebbi adatok alapján sem próbálhatjuk e faj helyi történetét valószínűsíteni. A székipacsirta azonban e nyitvamaradó kérdések ellenére is legérdekesebb, természetvédelmi szempontból legbecsesebb képviselője az Orosháza környékén honos állatvilágnak. Az itt neki szentelt, rövid közleménnyel az volt a célom, hogy egyik sajátos színfoltjának bemutatásával teljesebbé tegyem a Kardoskúti természetvédelmi terület népszerű megismertetését, hangsúlyozva annak sok tekintetben egyedülálló értékeit. JEGYZETEK 1 Chartern, G.: (1933) Das Nisten von Calandrella cinerea brachydactyla auf der Hortobágy. Aquila 1931—34. 38—41. p. 407—408. 2 Endes M.: (1970) Die Kurzehnlerche. Die Neue Brehm Bücherei Bd. 422. Wittenberg. 3 Horváth L.: (1956) Calandrella brachydactyla hungarica. Bull. В. О. С 76. p. 132. 4 Keve A.: (1960) Nomenciator Avium Hungáriáé, Budapest, p. 55. 5 Keve A.: (1965) Die nordöstliche Rasse der Feldlerche (Alauda arvensis cinerascens Ehmke) in Ungarn. Vertebrata Hungarica VII. p. 37—39. 6 Pátkai L: (1964) Short-toed Lark occurring in Winter. Aquila 1962—63. 69—70. p. 254. 7 Soó R.: (1964) A magyar flóra és vegetáció rendszertani, fejlődéstörténeti kézikönyve I. Budapest, p. 88—95. 8 Stegman В.: (1955) Endemizm v avifaune evrazijszkih sztyepej. Pamjati Akad. L. Sz. Berga, Moskwa, p. 403—420. 9 Sterbetz I.: (1965) The Bird-Fauna of the Fehértó of Kardoskút. Vertebrata Hungarica VII. 1—2. p. 51—62. 10 Szabó L. V.: (1965) The examination of nesting bird assotiation on the alkali (szik) soils of Kunmadaras. Állattani Közlemények LH. 1—4. p. Ill

—134. 16 241