Tarcai Béla szerk.: Vizuális Kultúrakutató Osztály kiadványai 5. A fénykép mint műtárgy (Miskolc, 1988)

Gopcsa Katalin korreferátuma

R. Gopcsa Katalin korreferátuma Egy francia kiadványban, 1981-ben olvastam először egy, a fotóvásárlók részére készített kislexikont, amelyben a következő kategóriákat jelölik meg a vásárlók, tehát a műkereskedelem részére: Első kategória az egyedi darab, tehát az olyan fénykép, amiből csak egyetlen pozitív létezik, vagy azért, mert olyan volt a technikája a fényképnek /tehát vagy dagerrotipia, vagy ambrotipia, ferrotipia, vagy polaroid vagy diapozitív/ vagy azért, mert megsemmisült az eredeti, vagy megsemmisítették, tehát eltűnt. A második értékkategória a vintage print, vagyis, amikor a fotográfus sajátmaga készíti a kópiát az eredeti negatívról és nagyjából a negatív készítésével egyidőben. Ez tehát egy korabeli kópia, amit a fotográfus sajátmaga készít. Sokszor a luxusnyomatok is ide tartoznak. Ezeket a fotós gyakran sajátkezűleg szignálja vagy a képen, vagy a verzón, vagy a borítón, vagy a montázskartonon. A long time print, amikor a fényképet szintén a szerző készíti, de később mint az eredeti negatív készült. Ez a fajta ott, ahol a fotóműkereskedelem valóban létezik, igen differenciáltan jelenik meg. Aki katalógust készít vagy a képeket publikálja, annak kötelessége jelezni a negatív, illetve a pozitív készítésének idejét. N-nel a negatívot, P-vel a pozitívot. Pl.: N-I94O, P-I976. Az ilyen jelzés esetében egyértelmű, hogy mikor készült a negatív és mikor a pozitív. Én ezt a jelölési módot - egynéhány kivételtől eltekintve - itthon nemigen tapasztaltam. Negyedik kategória a reprint, amikoris a szerző halála után az eredeti negatívról készül a kép. Ilyenkor a negatív tulajdonosa, vagy aki a felhasználás jogával rendelkezik, az készítteti el a képet. A készítő vagy a tulajdonos a reprintre utaló jelzéssel látja el a képet.