Tarcai Béla szerk.: Vizuális Kultúrakutató Osztály kiadványai 5. A fénykép mint műtárgy (Miskolc, 1988)

Flesch Bálint vitaindítója

lassú, de kérlelhetetlen pusztulásával kell fizetni. Egyes amerikai szerzők egy dagerrotip létezése során bekövetkezhető legsúlyosabb károsodások közé sorolják a restaurálási kísérleteket. Nézzük ugyanezt a kérdést a konzerválás oldaláról: A legáltalánosabb károsodást a dagerrotipen a levegővel való érintkezés során meginduló oxidációs folyamatok okozzák, ezt az első dagerrotip elkészítése előtt is tudhatta mindenki /lásd háztartási ezüsttárgyak ugyanolyan eredetű elszíneződése/, így ha az eredendően rossz vagy csak az idők során károsodott védőcsomagolást tisztességesen karbantartjuk, a legtöbbet sohasem kell restaurálni. Persze ez jóval kevésbé látványos hókusz-pókusz, mint az elfeketedett dagerrotip kipucolása, s jól kimutatható, hogy ennek megfelelően aránytalanul kisebb is az aktivitás és izgalom ezen a területen. Megint saját esendőségünk leküzdése volna a cél a csiszakolás háttérbe szorítása a koncepciózus megelőzéssel szemben. Sajnos hál'Istennek szakképzett fotórestaurátor se égen se földön széles e hazában s ez kettős következménnyel jár: mérsékeli a felelőtlen beavatkozás lehetőségét egyrészről, lehetetlenné teszi a szükségest másrészről. A legkínosabb a dolog azonban akkor, ha botcsinálta restaurátorok laikus környezetük nyomására vagy saját kalandvágyuktól hajtva amúgy huszárosán belevágnak. Sajnos ez utóbbi eset lényegében azonos a magyar fotórestaurálás történetével. S szabadjon ehhez egy rövid javaslatot még. Mikor restauráljunk? - Ha az anyag úgyis pusztulásra .van ítélve, így beavatkozásunk /főleg ha szakszerű/ nem kockázat, hanem esély, de ilyenkor és minden esetben mikor beavatkozunk, reprodukáljunk előtte, utána /esetleg közben is/és ne bízzunk saját tökéletességünkben. /Ilyen eset pl. a nitrátfilm, a gombásodás stb./ - Ha olyan módszer áll rendelkezésünkre, melyet évtizedek óta sikerrel alkalmaznak és azóta sem keveredett