Tarcai Béla szerk.: Vizuális Kultúrakutató Osztály kiadványai 5. A fénykép mint műtárgy (Miskolc, 1988)

Flesch Bálint vitaindítója

ború. A legszebb eset eddig a TÉNY-KÉP kiállítás volt, ahol az elmés kiállításrendező-technikusok az összes eredeti fotót négy vastag öntapadós szalaggal rögzítették paszpartujába, nehogy egy váratlan tájfun kiszakítsa onnan. Majd a még elmésebb gyűjteménykezelők így is hagyták, - így olyan pofás - s azóta a vékonyabb papírra készült képek már áttetszővé váltak a ragasztás helyén./ 3. Az előbbiekben említett kéféle veszélyeztetett negatívanyag kapcsán adódik a következő teendő: a duplikálás. Ez a negatívól /diáról/ készített új negatívot /diát/ jelenti és fényképészeti úton készül. Célja kettős: a megállíthatatlan pusztulásnak kitett anyag /pl. nitrátfilm/ képének átmentése /minél előbb annál jobb/ és a mozgatás által különösen veszélyeztetett anyagok /törékeny üveglemez, karcolódó kisfilm, stb./ kivonása a mindennapi felhasználásból. Készítése során megfelelő technikával a kép megindult zajosodásának egy része /fátyolosodás, fakulás/ kiszűrhető. Készíteni ilyeneket mindenütt lehet, ahol fotós van vagy ahol fotós megbízására lehetőség nyilik. A duplikát minősége szempontjából fontos a megfelelő technika megválasztása, tekintve, hogy számtalan esetben a megsemmisülő eredetink képét már csak a duplikát őrzi meg számunkra. Konkrétan: a legelterjedtebb papírkép készítés, majd annak reprózása helyett a tónus tartományt és élessége't kevésbé redukáló film duppozitív-negatív és a mégjobb, egylépcsős, negatívról negatív módszert alkalmazzuk. A reprodukálásról nagyjából ugyanezek mondhatók el, kivéve az utolsónak említett két technika alkalmazását, mely ez esetben értelemszerűen nem lehetséges, Vajon hány üvegnegatív törése, sérülése és hány kifakult másolhatatlanná vált negatív képének megsemmisülése vált volna elkerülhetővé, ha ilyen másolatok készítése évekkel ezelőtt megindul? Ezzel szemben egy csomó gyűjteményben még ma sem folyik ilyen munka. /Különösen a duplikálás/