Szendrei Géza - Tóth Tibor szerk.: A magyarországi szikes talajok felszíni sóásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 9. Miskolc, 2006)

A talajfelszínen előforduló sókivirágzásokkal kapcsolatos ismeretek Magyarországon 1998-ig (Szendrei Géza és Szakáll Sándor)

Az alföldi területeken a negatív vízmérleg a biztonságos mezőgazdasági termeléshez az öntözést szükségessé teszi, ami különösen az 1950-es években volt nagymértékű; lásd Tisza I. öntözőrendszer kiépítése. A helytelen öntözés azonban jelentékeny kiterjedésű területeken vezetett másodlagos szikesedéshez (Szabolcs, 1961, Várallyay, 2000). A talajfelszínen előforduló sókivirágzásokról rendelkezésre álló hazai adatok különböző szempontok szerint bonthatók több szakaszra: egyrészt a környezeti természeti tényezők, másrészt pedig a vizsgálati módszerek fejlettsége alapján. Az utóbbi szempontból megemlítendő, hogy sokáig csak kémiai elemzések álltak rendelkezésre (azok is elvétve, a jelenlegi analitikai lehetőségekkel nem összevethetően), ásványtaniak nem. Szakaszokra tagolásra ad lehetőséget az a tény is, hogy a rendszeres, szervezett agrogeológia vizsgálatok hazánkban 1890-ben indultak meg a Magyar Királyi Földtani Intézetben. 2. Talajfelszíni sókivirágzások említése 1890 előtt Mai ismereteink szerint a sziksó első, írásos magyarországi említése a XI. századból származik. Egy 1095-ből származó okmányon ez áll: Per alueum salsuginis qui dicitur scequ (sótartalmú medren át, melyet sziknek neveznek). Emellett ez az elnevezés még számos korabeli okiratban, sőt több helység középkori eredetű nevében is megtalálható. Például Pesty Frigyes hegységnévtárában a borsodi Szikszó nevéről ezt írja: „A helységnév a köznép okoskodása szerint onnan származik, mert határában szikes helyek léteznek." E magyarázatot az újabb kutatások (Ádám, 1980) a szikes völgy = szik aszó etimológiából kiindulva lényegében megerősítik. A „szik" szó szerepel Kiss (1980) szerint Bátaszék, Székkutas vagy az erdélyi Szék elnevezésében is. A továbbiakban időrendben ismertetjük azokat az írásokat, melyek a hazai sziksós ki virágzásokról szólnak (akár csak az említés szintjén is). A XII-XIII. század fordulóján élt Michael Scotus skót alkimista említette Az alkímia művészete (Ars alchemiae) c. könyvében, hogy Esztergom mellett és „Barbaria egyéb részein is" sókivirágzások találhatók (Szőkefalvi-Nagy, 1965). Elsőként Torkos Justus János volt az, aki rámutatott az ásványi (szóda) és a növényi (hamuzsír) eredetű alkáli (vagyis a nátrium- és kálium-karbonát) közötti különbségekre. A sziksó alkáli voltát számos kísérlettel bizonyította (Torkos, 1763). Pázmándy Gábor a hazai sziksók kémiai vizsgálata során megállapította, hogy a különböző lelőhelyekről beszerzett sziksók nem teljesen egyforma sajátságokat mutatnak, ennek alapján többféle sótípust megkülönböztetett (Pázmándy, 1770). (Ma már tudjuk, hogy ennek a változó ásványos összetétel volt az oka.) A neves debreceni tudós, Hatvani István érdeme, hogy különbséget tett az Alföldön kivirágzó sziksó és az ugyanott néhol előforduló salétromos kivirágzások között (Hatvani, 1777). Johann Adam Brigelius értekezésében azt bizonygatta, hogy spanyol soda, a görög nitron vagy a héber néter azonosak a magyar széksóval (Brigelius, 1777). Georg Rückert 1794-ben a bihari szódatermelésről írt. Hencidán és később Esztáron létesítettek a szaktudása alapján szódagyárat. Ennek előzménye, hogy a Debrecen és Nagyvárad között elhelyezkedő, nagy kiterjedésű Fehér-tóból (ha annak vize elpárolgott) a lakosság korábban sok sziksót gyűjtött be (ma ennek a tónak nyoma sincs) (Rückert, 1794).