Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)
V. A TOPOGRAFIKUS ÉS LEÍRÓ ÁSVÁNYTAN FÖLDTANI KERETBEN (az 1940/50-es évek fordulójától az 1980-as évek közepéig)
ban önálló tárgyként tanított ásványtan az 1946-ban bevezetett új tantervből kikerült. A korábbinál jóval kisebb terjedelmű ásványtani és geológiai tananyagot szétaprózva beolvasztották a környezetismeret, földrajz, kémia, biológia tárgyakba. A földtan alap- és középfokú oktatása érdekében a Magyar Természettudományi Társulat és az MFT már 1949 elején interveniált a kultuszminiszternél, mindennemű eredmény nélkül. 16 A földtani oktatás visszaállítására irányuló későbbi kezdeményezések is sorra kudarcba fulladtak. A földtani tárgyakat csak néhány szakiskolában oktatták, például az 1954-től Szabó József nevét viselő Geológiai Technikumban (1968/71 -tői Szakközépiskolában; Budapest, 1952-73/76, Tatabánya 1973/76-94). Az MFT a geológus-utánpótlás biztosítása érdekében - Kriván Pál kezdeményezésére - 1963-tól Központi Geológus Szakkört indított, melynek résztvevőit elsősorban a budapesti középiskolák tanulói közül toborozták. A kéthetenkénti két órás - szakmai ismertetésekből, diavetítéses beszámolókból álló - szakköri foglalkozások mellett szakmai kirándulásokra is sor került. Kriván Pál szakkörvezetön kívül többek között Báldi Tamás, Dank Viktor, Juhász Árpád, Kaszap András, Szemerédi Pál és Zsilák György tartott előadásokat, illetve vezetett kirándulásokat. A szakkör folyamatosan működött 1970-ig, amikor az ELTE geológus szakára való jelentkezést megszüntették, ami a szakkör további folytatását is ellehetetlenítette. Az egyetemi felvételek újraindításakor - ismét Kriván Pál javaslatára - 1973-ban Hidasi János szervezte újjá a Geológus Szakkört. A szakkör a korábbi hagyományok és forma megőrzésével, az MFT védnöksége alatt, de immár az ELTE TTK-hoz kapcsolódva működött (utoljára 1992/93-ban Szarka András szervezésében). A szakmai előadásokat Kriván Pál és Dank Viktor mellett Fáyné Tátrai Magdolna, Galácz András, Hidasi János, Orsovai Imre és Mensáros Péter tartotta. V.3.3. Felsőoktatás A „fordulat éve" (1948) után nyilvánvalóvá vált, hogy minden egyetemnek „szükségszerűen meg kell változni (...) szervezetében, irányzatában és szellemében egyaránt". 17 Ezek fő elemei: A tanszabadság és az egyetemi autonómia megszűnt: a képzés kötött tanrend szerint történt, az indítható szakokat, a felvételi keretszámokat központilag határozták meg (1962-ig a felvett hallgatók „szociális összetételére" vonatkozó előírások is voltak). Az oktatók lényegében bármikor eltávolíthatókká váltak, és a kinevezéseknél a politikai szempontok eleinte igen sokat nyomtak a latban. 18 (Az 1960-as évek elejétől az alapvető elvek fennmaradása mellett a kötöttségek bizonyos mértékben oldódtak és a politikai nyomás is csökkent.) Ugyanekkor a tanszékek létszáma rövid időn belül mindenhol legalább a kétszeresére, az 1970-80-as évekre a II. világháború előttinek háromnégy-, néhol ötszörösére is nőtt. A tudományos utánpótlás posztgraduális nevelése továbbra is jórészt az egyetemeken történt. A minősítési rendszert azonban 1950/5l-ben 16 A földtan középiskolai oktatását mindig is szívügyének tekintő Vadász Elemér úgy értékelte, hogy „a földtan elsőrendű világnézeti tudomány, amelynek ezt az alapjellegét mindenütt elhomályosítani és háttérbe szorítani törekedtek, és amely miatt a földtan, iskolai oktatásban, nálunk mindmáig kellően nem juthat szóhoz" (Vadász, 1950a: 3). 17 Vadász (1950a: 3). 18 A hallgatók számát és összetételét befolyásoló állami szabályozásának megvoltak a maga előzményei (1. a IV.3.3. részt). Ugyanígy a kinevezések terén korábban is érvényesültek tudományon kívüli szempontok, bár kevésbé direkt módon.
