Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)

II. A MAGYAR MINERALÓGIA TERMÉSZETRAJZI KORSZAKA ÉS AZ ELSŐ TOPOGRAFIKUS ÁSVÁNYTANOK PERIÓDUSA (az 1760/70-es évek fordulójától az 1840/50-es évek fordulójáig)

Christoph Traugott Delius a nagyágit első említői közé tartozott (1770). Részletes tanulmányt közölt a magyarországi opálokról is (Vörösvágás, Telkibánya; 1777). Anton Ruprecht különböző magyarországi szurokköveken és opálokon (1784), valamint nagyági aranyérceken végzett vizsgálatainak eredményeit közölte (1783, 1785), utóbbiak közt a nagyágit első (a tellúr ismeretének hiányában hibás) mennyiségi elemzését. A hazai leíró ásványtan egyik kiemelkedő darabja Fichtel hattyúdala, a halála előtti évben (1794) Ásványtani dolgozatok címmel megjelent tanulmánygyűjtemény,

98 melyet szerzője a következő szavakkal bocsátott olvasói elé: A tanulni vágyókat holmi játékoktól távol álló, lényeges mineralógiai tárgyakról felvilágosítani, valamint kedvenc tudományágam barátaival és kedvelőivel közölni azt, amit én tudok és hiszek, és amit mások nem úgy tudnak és hisznek, mint én, pedig mégis bizonyítottnak kellene hinniük, ez számomra öröm és élvezet, és minden mellékes foglalkozásomnak egyetlen célja. A mineralógia korabeli tágabb értelmezésének megfelelően a huszonöt rövidebbhosszabb írás kőzet- és ércteleptani, illetve általános föld- és őslénytani témákhoz is hozzászól. A mai értelemben vett ásványtani tanulmányok sem szorítkoznak a hazai föld kincseire, sőt több a külföldi, mint a hazai ásványokra vonatkozó cikk. Utóbbiak közül Fichtel az erdélyi rodokrozitokkal (luftsäure Braunsteinerze), Nagyág ásványaival, az erdélyi fehéraranyércekkel [terméstellúrra! és Au-Ag telluridokkal] és az erdélyi termésarannyal foglalkozott részletesen. Utóbbinak tisztaságáról is közölt adatokat. Cikkeiben rengeteg leíró ásványtani információt nyújtott, melyeket sokáig idézett a külföldi szakirodalom, ízelítőül az offenbányai Ferenc-táróból (Francisci Stollen) származó szilvanitot bemutató leírást idézzük: Aurum graphicum néven ismert, és így jelenik meg egy ideje már a kereskedelemben is. Ezen érc színe - ha nincs feketésszürke bevonattal beszennyezve, amely gyakori eset - mindig világosfehér, és ekkor a fénye is kiváltképpen erős (...). Leveles megjelenése különösen sajátos; a levelek azonban többnyire alaktalanok, igen ritkán háromszögesek, azonban gyakrabban lándzsa- vagy tűszerű, illetve parallelepipedont formázó alakzatokat képeznek, és csak akkor, ha vastagabbak, az első esetben - jóllehet az oldallapok meghatározása nélkül, melyek nem láthatók - hosszan nyúlt piramisosnak, az utóbbiban négyoldalú prizmásnak nevezhetők. Az utóbbiak hol a szélesebb, hol a keskenyebb oldalukon fekszenek, vagy az élükön, különféle szögekben. Az egymás után sorakozó kis szemcsék néha különbözőképpen megtörő sokszögvonalakat alkotnak, amelyek mind együttvéve különböző alakzatokat mutatnak. Gyűjteményemben van egy darab, amelyen - különösen nagyítóval nézve - a képzelet vitorlás hajókat, templomokat, tornyokat, zászlókat, sátrakat és hasonlókat láttat, egy másik héber írás képzetét kelti, amely formából az aurum graphicum nevet vették. A minap egy másik gyűjteményben egy tekintélyes méretű darabot láttam, amelyen az érc különösebb képzelőerő nélkül is igen csinosan ábrázolt egy török katonai tábort. A nemesfémtartalom ... egyedül a tiszta ércet véve 1112 lat [34,7%] aranyosezüst, ... a színarany 172 [23,3%], az ezüst 84 rész [11,4%]. Tóth Mike szerint „az irodalmi főforrások egyike s mellőzhetetlen". Koch Sándor is úgy vélekedett, hogy a nagyági, facebányai és offenbányai bányákra vonatkozó adatai révén „ma is hasznos forrás". 9 1797-ben Johann Dániel Haager, a tanulmányait a lipcsei egyetemen végző későbbi kőhalmi evangélikus lelkész Az arany erdélyi előfordulásairól értekezett a lipcsei Linneische Societät kiadásában.

100 Az erdélyi aranyásványokat tárgyaló kisFichtel, J. E. von (1794): Mineralogische Aufsätze. Wien: Schmidt. Tóth (1882: 17); Koch (1952: 26-27). 5 Haager, J. D. (1797): Lieber das Vorkommen des Goldes in Siebenbürgen. Leipzig: Rabenhorst.