Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)

II. A MAGYAR MINERALÓGIA TERMÉSZETRAJZI KORSZAKA ÉS AZ ELSŐ TOPOGRAFIKUS ÁSVÁNYTANOK PERIÓDUSA (az 1760/70-es évek fordulójától az 1840/50-es évek fordulójáig)

monográfia az 1) termésaranyon kívül 2) a Nagyáger Erz [nagyágit és egyéb nagyági ércek], fajtái: Blättererz [levélérc], Cottonerz [kartonérc], gelbes Golderz [sárgaérc ~ müllerin] és Grünkieserz [aranyospirit?], valamint a 3) Schrifterz [szilvanit és terméstellúr] részletes jellemzését is tartalmazza. A termésaranynál még a különböző egyéb ásványokban „elrejtett" (verlarvtes) arany előfordulásait is megadja. Mindegyik ásványnál bő szinonimalista, a fizikai és kémiai tulajdonságok kimerítő taglalása, a lelőhely kőzeteinek felsorolása, számos megjegyzés, végül a vonatkozó irodalom található, valamennyi mü néhány soros értékelésével. Franz Xaver Reichetzer bányatiszt, később (1805-21) selmeci akadémiai tanár, Dognácskáról és Selmecről írt le érdekesen kristályosodott kalcitokat (1802). Pátzovszky Albert sóvári bányatiszt Sóvár környékének (1808), illetve egyéb, főként felső-magyarországi vidékek ásványait ismertette (1809), valamint beszámolt a Tokaji-hegységben tett utazásának ásványtani eredményeiről (1809). Rumy Károly György lelkész-tanár Igló és Szomolnok ásványait ismertette (1811). Kétségkívül Christian Andreas Zipser besztercebányai tanár volt a legtermékenyebb szerző, sőt egy ideig úgyszólván egyedül képviselte a hazai ásványtani irodalmat. Irt Zólyom megye ásványairól (1813), Besztercebánya környékének képződményeiről (1815), Besztercebányáról Bécsbe tett utazásáról (1817), több alsó-magyarországi ásványról (1819), a wieliczkai sóbányáról és ásványairól (1819), kárpáti gyüjtőútjáról (1819), az erdélyi Detunátáről (1820), bánsági és libetbányai ásványokról (1822), a langenbielaui (Németo.) berillről (1823), a Szepes-Gömöri-érchegység egyes ásványairól (1824), a borostyánkőről (1824), különböző magyaroszági ásványokról (1824 és 1834) és erdélyi utazásáról (1845). További különböző ásvány- és földtani tudósításai jelentek meg az 1813, 1815, 1816, 1820 év folyamán. Joseph Jonas az alsó-magyarországi bányavidék egyes ásványairól írt (1816), illetve posztumusz is megjelent egy cikke különböző hazai ásványokról (1825). Tobias Steller iglói lelkész a Szepességnek és néhány környező vármegyének az ércek (1813), illetve a földek és kövek osztályába tartozó ásványait ismertette (1814). Részletesen leírta az úgynevezett iglóitot [aragonitot] (1814). Kari Konstantin Haberle, Németországból áttelepült természettudós, 1817-32 közt a pesti egyetem botanikaprofesszora, a magyarországi alunitos kőzetek ásványait, illetve a pilisszentkereszti olivint (?) ismertette (1817). Alois Wehrle selmeci professzor a rézbányai bizmutin elemzési adatait közölte, valamint a krokoit ottani előfordulását írta le (1832). Nendtvich Károly vegyész az úrvölgyi és rézbányai „arraglát" [aragonitot] (1843), valamint az oláhpiáni aranymosó torlatásványait vizsgálta (1848). A külföldi kutatók közül a XVIII-XIX. század fordulóján M. H. Klaproth német vegyész, az 1820-as évektől A. Breithaupt német és W. Haidinger osztrák mineralógus foglalkozott a legtöbbet Magyarország és Erdély ásványaival. IL6.3.3. Topografikus ásványtani összefoglalások és lelöhelymonográfiák A fentebb tárgyalt, ásványtani adatokat közlő cikkek szám szerint és földrajzilag is szórványos mivolta következtében a korszak topografikus ásványtani összefoglalásai nem irodalmi összegzések voltak, hanem szerzőik önálló kutatásain alapuló művek, melyek - a leíró ásványtani cikkeket részben helyettesítve - számtalan eredeti adatot közöltek. A későbbi ásványtopográfiáktól való további jellegzetes eltérést jelentett, hogy