Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)
II. A MAGYAR MINERALÓGIA TERMÉSZETRAJZI KORSZAKA ÉS AZ ELSŐ TOPOGRAFIKUS ÁSVÁNYTANOK PERIÓDUSA (az 1760/70-es évek fordulójától az 1840/50-es évek fordulójáig)
igazgatója), illetve Miller Jakab Ferdinánd, tanár és könyvtáros, a Széchényi Országos Könyvtár, majd a Magyar Nemzeti Múzeum későbbi első igazgatója. 11.5.2. A természetrajzi irányzat képviselői A természetrajz különböző ágait művelő szakemberek első nemzedékét nagyrészt külföldről származott, vagy külföldön tanult tudósok képviselték. Közülük többről már megemlékeztünk a felsőoktatási intézményeket bemutatva. Az Innsbruckban tanult déltiroli olasz Giovanni Antonio Scopoli 1769-79 közt volt a selmeci Akadémia kémiakohászat-ásványtan professzora. A Stájerországból származott exjezsuita, Mathias Piller az egyetem első természetrajz-professzora volt (1774-88). Benkö Ferenc, 1790-től 1816-ig a nagyenyedi református kollégium természetrajz- és földrajztanára, Gmelintől tanulta a mineralógiát Göttingenben. E tudósok rakták le a magyarországi ásványtan alapjait, mint az első ásványtani tankönyv (Piller, 1778), kristálytan (Scopoli, 1776), az első magyar nyelvű ásványtan (Benkö, 1786) szerzői. A természetrajzi irányzat második nemzedéke részben még szintén külföldről érkezett Magyarországra, mint a Csehországból származó Joseph Schönbauer, az egyetem második természetrajz-professzora (1789-1807), részben az első nemzedék tanítványaként itthon tanult ásványtant, mint Zay Sámuel orvos; Wolny András tanár; a vegyészként és botanikusként egyaránt neves Kitaibel Pál. A harmadik nemzedék képviselői közül Joseph Schönbauer fia és tanítványa, Vinzenz Schönbauer tanár és Reisinger János orvos, az egyetem - inkább a zoológia terén aktív - negyedik (1811-48) természetrajz-professzora említhető. A felsoroltakon kívül számos kevésbé neves természetbúvár működött, akik közül a legkiválóbbak kisebb leíró ásványtani munkákat is publikáltak. A természetrajzi irányzatnak az 1820-as éveket követően már nem voltak - nem is lehettek - jelentős alakjai. Ahogy az idő elszaladt a werneri iskola felett, és az ásványtan egyre inkább a kémián és kristálytanon alapuló, egzakt tudománnyá vált, úgy vesztette el a természetrajzi irányzat Magyarországon is újszerűségét és tudományos jelentőségét. 11.5.3. A „bányász-kohász csoport" Létszámában szűkebb, de nemzetközi hatásában az előzőt felülmúló csoportot képviseltek a selmeci akadémia köréhez tartozó bányász-kohász szakemberek. Ásványtani aktivitásuk jórészt egybeesett az akadémia és annak kohászati-kémiai-ásványtani tanszékének Jacquin, Scopoli és Ruprecht nevével fémjelzett harminc éves (1763-1792) nagy korszakával. A bányász-kohász kör tagjai közül is sokan külföldről érkeztek, mint a thüringiai eredetű, de a selmeci bányaiskolán is tanult, és csaknem egész pályafutását Magyarországon töltő Christoph Traugott Delius. Az Alsó-Ausztriában született Franz Joseph Müller (1788-tól von Reichenstein) több mint harminc évig dolgozott Magyarországon és Erdélyben. Anton Ruprecht, Magyarország szülötte, a selmeci és freibergi Akadémiák neveltje, neves vegyész, a tanszéken Scopoli utóda (1779-1792) volt. Mindhármukrajellemző tudományos és bányahivatali pályafutásuk konfliktusa. A csak rövid időre Selmecbányára kinevezett Jacquinen és Peithneren kívül az évtizedekig Magyarországon, illetve Erdélyben dolgozó Delius, Müller és Ruprecht is Bécsben fejezte be pályafutását a birodalmi bányaügy legmagasabb posztjain. Ide tartozik Ignaz von Born, a
