Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)

II. A MAGYAR MINERALÓGIA TERMÉSZETRAJZI KORSZAKA ÉS AZ ELSŐ TOPOGRAFIKUS ÁSVÁNYTANOK PERIÓDUSA (az 1760/70-es évek fordulójától az 1840/50-es évek fordulójáig)

II. A MAGYAR MINERALÓGIA TERMÉSZETRAJZI KORSZAKA ÉS AZ ELSŐ TOPOGRAFIKUS ÁSVÁNYTANOK PERIÓDUSA (az 1760/70-es évek fordulójától az 1840/50-es évek fordulójáig) A korszakhatárokat két könyv megjelenéséhez kötjük. 1767-ben került ki a sajtó alól első topografikus ásványtanunk (Fridvaldszky János erdélyi ásványtana), 1847 és 1855 között pedig - több részletben - az utolsó olyan topografikus ásványtan (szintén Erdély ásványtana, Michael Johann Acknertől), mely nagyrészt egyéni adatgyűjtésen és tapasztalaton nyugvó, szakirodalmi forrásokat alig használó és hivatkozó összeállítás. Az ezen időszakban megjelent ásványtani munkákat az úgynevezett természetrajzi megközelítés, a werneri külső és belső megismertetőjegyeken alapuló leírások uralták. Az ásványtant oktatási és intézményi szempontból a természetrajz részeként kezelték, így minden okunk megvan arra, hogy e periódust a magyar mineralógia természetrajzi korszakának nevezzük. A korszak vége egybeesik a magyar történelem fordulópontját is jelentő 1848/49-es forradalom és szabadságharc idejével és a hazai ásványtan fejlődése szempontjából meghatározó tanár és tudós, Szabó József munkásságának kezdetével. II.l. Nemzetközi kitekintés Az 1770-estő! az 1820-as évekig terjedő, Magyarországon Werner nevével és hatásával jellemezhető fél évszázadban a mineralógia még mindig a földtudomány összességét jelentette. Részdiszciplinái az oriktognózia, a kémiai ásványtan (ásványkémia), az ásványföldrajz (topografikus ásványtan) és a geognózia voltak. Az oriktognózia az ásványok azonosításával és osztályozásával, a topografikus ásványtan az ásványok (és kőzetek) eloszlásával, a geognózia („földisme") az ásványok (és kőzetek) keletkezésével, elhelyezkedésével és történetével foglalkozott, és tulajdonképpen a mai geológia fogalmához állt a legközelebb. (Hozzá kell tennünk, hogy a geológia fogalma akkoriban is létezett, de - legalábbis a német nyelvterületen - a mainál sokkal szűkebb értelemben használták.) Az osztályozásból kiviláglik, hogy a kőzettan még kevéssé különült el a szűkebb értelemben vett ásványtantól, sőt, a „kövülettan" (Petrefaktenkunde, Fossiliologie), mint a geognózia része, szintén a tág értelemben vett mineralógiához tartozott. Az ásványtan ezalatt a világban a hazaitól részben eltérő utakon haladt. Legszembetűnőbb a francia mineralógusok (Romé de l'Isle, Carangeot, Haüy), majd követőik és kritikusaik (Wollaston, Whewell, Miller, valamint a két Werner tanítvány: Ch. S. Weiss és Mohs) magyarországi hatásának elmaradása. A tárgyalt időszakban fogalmazódnak meg a geometriai kristálytan alaptörvényei, így a szögálladóság törvénye (1783 - Romé de l'Lisle), és a racionalitás törvényének alapja (1801 - Haüy), nyílik meg az út az igen pontos kristálymorfológiai mérésekhez (1809 - Wollaston), majd ezek jelöléséhez és rendszerezéséhez (1817 - Weiss; 1822 Mohs; 1825 - Whewell; 1839 - Miller). Ugyancsak ebben a mintegy hetven évben kezd az analitikai oldalról erős ásványkémia összekapcsolódni a kristálytani megfigyelésekkel, megteremtve ezzel az alapokat a kristályok belső szerkezetére vonatkozó spekulációkhoz, a mai értelemben vett