Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)

V. A TOPOGRAFIKUS ÉS LEÍRÓ ÁSVÁNYTAN FÖLDTANI KERETBEN (az 1940/50-es évek fordulójától az 1980-as évek közepéig)

Az új fajok leírását vagy régebbiek revízióját tartalmazó publikációk megritkulásának és az új fajok negatív nemzetközi fogadtatásának bizonyos okait már korábban tárgyaltuk. A - véleményünk szerint - talán legfontosabb két tényezőt érdemes újból megemlítenünk, ez a röntgenkrisztallográfia egykristályos módszereinek - lényegében máig is tartó - hiánya a hazai ásványtani kutatásban, és a nemzetközi tudományos vérkeringésből való hosszú kiesés.

63 Az új ásványfajok leírásával és a régiek revíziójával kapcsolatos hazai módszertani problémák az eredmények külföldi bevezetése körüli változásokkal egy időben mutatkoztak meg. Mint korábban említettük, az új fajok nemzetközi elfogadása a XX. század első felében egyre inkább az ásványtani közleményeket a vezető nemzetközi szaklapokban e szempontból referáló egy-két elismert szaktekintély ítéletén múlt. 1959-ben azonban létrejött a Nemzetközi Ásványtani Egyesület új ásványokkal és ásványnevekkel foglalkozó bizottsága (International Mineralogical Association, Commission on New Minerals and Mineral Names; IMA CNMMN), mely az egyes országok nemzeti ásványtani társaságainak delegáltjaiból áll. E bizottság feladata az új ásványfajoknak, illetve a már „bevett" ásványfajok újradefiniálásának jóváhagyása. A bizottság egy átmeneti időszakban a referensekhez hasonlóan a korábban már publikált ásványfajok utólagos elbírálásával foglalkozott, később bevezették az új ásványfajok előzetes kontrollját és jóváhagyását a publikálás előtt. V.5.3. Új előfordulások, új adatok leírása V.5.3.1. Budapest, ELTE Az egyetemi tanszékek közül az ELTE Ásványtani Tanszékén volt leginkább folyamatos a leíró és topografikus ásványtani publikációk megjelenése a tárgyalt időszakban. Sztrókay Kálmán eleinte folytatta ércmikroszkópiai ihletésű tanulmányainak az 1930-as évek végétől megkezdett sorozatát. A puszta leíró adatok közlésén felül a mecseki (Magyaregregy, Zengővárkony, Pusztakisfalu) vasércnyomok genetikai kérdéseit tisztázta (1952), majd a recski (Lahóca) enargit és seligmannit vizsgálata kapcsán az enargit transzlációjáról és ikerszerkezetéről, illetve az ércesedés genetikai kérdéseiről értekezett (1952). Érdeklődése később az ásványrendszertan elméleti kérdései és a meteoritok kutatása felé fordult, valamint különböző technológiai problémák ásványtani módszerekkel való megoldásán fáradozott. (A technológiai kutatásai során vizsgált mullitot utolsó munkájában [1986] a celldömölki Ság-hegy kőzetéből is kimutatta, mestere, Mauritz Béla egy korábbi megfigyelését pontosítva.) Emellett néhány kisebb leíró ásványtani cikket is közölt, amelyekben az időközben a tanszéken általa meghonosított röntgendiffrakciós eljárást is alkalmazta: cölesztint (1952) és inezitet írt le Gyöngyösorosziból (1962), vizsgálta az Aggteleki-cseppköbarlang néhány ásványkiválását („hegyitej", barlangi barna bevonat) (1959), és ismertette a Budai-hegységben előforduló vateritet (1970, Nagy Bélával). («=•) Kiss János az 1950-60-as években számos leíró ásványtani adalékot szolgáltatott az ércesedések genetikáját ércmikroszkópos, kémiai és nyomelemvizsgálati, később röntgendiffrakciós adatok alapján taglaló cikkeiben. Eleinte a MÁFI részére a Velencei63 A jelenséget nem tekinthetjük magyarországi specialitásnak. A szomszéd országok közül Szlovákiában egy nemzetközileg elfogadott új ásványfajt, Romániában egyet sem írtak le ebben az időszakban.