Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)

V. A TOPOGRAFIKUS ÉS LEÍRÓ ÁSVÁNYTAN FÖLDTANI KERETBEN (az 1940/50-es évek fordulójától az 1980-as évek közepéig)

kialakuló kísérleti ásványtan ezután kapcsolódott a geofizikai és planetológiai kutatásokhoz, csakúgy, mint az ásványegyensúlyok elméleti levezetésével is próbálkozó petrológiához. Bár a kezdeti eredmények jó része - főként a kis adatszám és a gyakran kényszerűen merész következtetések miatt - mára már inkább csupán történeti értékű, ezek jelentőségét a tudomány fejlődésében nem lehet túlértékelni. V.1.4. Az ásványtan viszonya a rokon tudományokhoz A második világháború után a tudomány differenciálódása rendkívül felgyorsult. Ezzel párhuzamosan az egyes részterületek közötti kapcsolatok összetetté, többdimenzióssá váltak. Például az 1970-es, 80-as évekre a kőzettan, az ércteleptan vagy a geokémia is az ásványtanhoz hasonló műszerparkot használt, ám kutatási célkitűzéseik lényegesen eltérőek voltak. A megújuló ásványtan jelentős szellemi és anyagi befektetésekkel szerzett egyedi, tapogatózó észleléseivel nem, vagy csak ritkán tudott ekkoriban közvetlen hasznára lenni a földtani kérdések megválaszolásának. Ennek nyomán azokban az országokban, ahol történeti okokból az ásványtan főként vagy kizárólag a geológiához kapcsolódott, az ásványtan fejlődése lelassult, a valójában rutin laboratóriumi vizsgálatokat végző szakembereket tekintették mineralógusnak. Másutt folytatódtak az ásványtani alapkutatások, csakúgy, mint az ásványtan és anyagtudomány határterületén az alkalmazott ásványtani kutatások. Ezek jelentettek az átvezető szálat az ásványtan fejlődésének század végi felgyorsulásához. V.2. Az ásványtan hazai helyzete V.2.1. Altalános helyzet Magyarországon az ásványtan igen erősen kötődött a geológiához, amely e korszakban dinamikus mennyiségi növekedést élt át. Míg 1944-ben 55, 1957-ben 289, 1965-ben 472 geológus és -mérnök dolgozott az országban.

3 A hazai ásványtannak a földtudományokon belüli intézményi helyzetét röviden azzal jellemezhetjük, hogy a viszonylag széles (ásványtani-kőzettani-geokémiai, sőt -földtani) profilú tanszékek további szétválására - az ELTE kivételével - nem került sor. Erre még az 1950-60-as években megnövekedett tanszéki létszámok mellett sem volt technikai lehetőség (a geológusképzést nem folytató egyetemeknél pedig igény sem). Önálló ásványtani kutatóhely nem jött létre. A mineralógusok száma sem követte a fentebb vázolt irányzatot. Ennek számos oka lehetett, melyeknek bővebb boncolgatását nem tartjuk feladatunknak. Tényként állapíthatjuk meg, hogy a magyar mineralógiai uraló kristálymorfológiai kutatások a XX. század közepére kifulladtak, így az ásványtan mint tudomány nem lehetett különösebben vonzó a pályakezdő kutatók számára. A szubjektív tényezők között természetesen nem feledkezhetünk meg a szakmán belüli hatalmi viszonyok alakulásáról sem. Végeredményben az akadémiai szférán belül (felsőoktatási és kutatási intézmények, közgyűjtemények) a meglévő, illetve újonnan létesülő pozíciók zömét nem a szűkebb értelemben vett ásványtan, hanem az ásványtani módszereket és fogalmakat (is) használó, az ásványtannal a geológia oldaláról érintkező tudományágak (ércteleptan-ércgenetika, kőzettan, az újonnan kibontakozó geokémia) képviselői foglalták el. Ez megfelelt a nemzetközi 3 Vitális (1958), Kertai in Dudich etal. (1998: 40).