Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)
IV. A KRISTÁLYALAKTANI ISKOLA HATTYÚDALA (az 1910/20-as évek fordulójától az 1940/50-es évek fordulójáig)
tanulmányok sorozatát közölte. Az egyes cikkekben az egyes vizsgált ásványok általános jellemzése és néhány R (fényvisszaverö-képességi) érték közlése után az adott lelőhelyek ércparagenezisét ismertette röviden: Nagybörzsöny, Recsk, Rudabánya, Úrkút és Eplény (1931); ugyané lelőhelyek Gyöngyösoroszival kiegészítve (1933); a bánsági érctelepek (Vaskő, Dognácska, Újmoldova, Oravica, 1932). Az utóbbi cikkben néhány ritka és bizonytalanul meghatározott ásványt (dognácskait, rézbányit, wehrlit/pilsenit), külön is megvizsgált (1. a IV.5.2. részt is). Recsk érceiről szóló cikkében a kőzetek vékonycsiszolatos vizsgálata után következik az ércmikroszkópi rész, melyben a szukcesszió és az ásványok áttekintését követően számos bányabeli vizsgálati pontot írt le (1938). Utolsó ércmikroszkópos közleményében (1939) a szarvaskői wehrlit opak ásványait tárgyalta, emellett a környék több érdekes ásványának megjelenéséről és morfológiájáról közölt adatokat. Hasonló kisebb mineralógiai adalékok találhatók több kőzettani-földtani cikkében (pl. a Mórágy vidéki gránitról 1929-ben Reichert Róberttel együtt írt munkájában). A világháború utáni évekből a Keszthely környéki szulfidos ércek összetételéről írt cikkét említhetjük (1948, Pojják Tiborral). A budapesti tudományegyetemen kémia-fizika szakon tanult Erdélyi János már hallgatóként ismertetett egy nontronit-szerü ásványt Székesfehérvár mellől (1927); műegyetemi szerves kémia tanszéki tanársegédként vegyelemzéseivel járult hozzá a Csódihegy ásványainak ismeretéhez (Reichert Róberttel, 1934). Komolyabb ásványtani munkásság kifejtésére a Magyar Nemzeti Múzeumban eltöltött évek során nyílt először lehetősége (1937-57). Mint Sztrókay Kálmán megállapította 42 , „mestere volt a kristálymorfológiai vizsgálatoknak, s kristálygeometriai számításoknak (...), de nemcsak a morfológiában és a kristályoptikában volt magas szintű jártassága, vegyészi alapképzettségének mint ásványelemző is több ízben hasznát vette." A tárgyalt korszak során megjelent cikkeiben az egyedi ásványleírások (a nadapi barit és hematit, 1939; a szobi epidezmin [stellerit?], 1943) mellett a paragenetikai-genetikai szemlélet megnyilvánulásaként értékelhetők a nadapi (1940) és a sátorosi kőfejtő (1942) ásványtársulását ismertető tanulmányok. Topografikus ásványtani munkásságát az is elősegítette, hogy - ismét Sztrőkayt idézve - „kiváló érzékkel párosult gyűjtő ambíció nyilvánult meg benne". ("=>) Sztrókay Kálmán (1930-tól Mauritz Béla munkatársa) kezdetben a laza üledékek kőzettanával foglalkozott, ilyen tárgyú publikációi mellett néhány kristálytani tanulmányt is közölt: az alumínium-jodát-nitrátról (1935), a gyöngyösoroszi ércesedés néhány meddőásványáról és piritjéről (1938), valamint a kisbányai és borpataki antimonitról (1938) . Foglalkozott a metavariszcit, variszcit, foszfoszidérit és strengit izodimorfiájával is (Hugo Strunzcal, 1939). A P. Ramdohr intézetében töltött berlini ösztöndíjas időszak (1939) jelentős változást hozott pályáján, és az ércmikroszkópiára, valamint az ércparagenetikai kérdésekre irányította figyelmét. Újfajta szakmai érdeklődését tükrözték a gyöngyösoroszi (1939) és a recski ércesedést (1940), valamint a nagybányai Kereszthegy ércásványait (1943) bemutató nagyobb összefoglalásai, valamint kisebb cikkei a gulácsi bazalt szulfidos érczárványairól (1941) és a magyaregregyi magnetitról (1941). E tanulmányaiban megtaláljuk az ásványtársulás, a genetikai viszonyok részletes jellemzését, illetve időnként még a kristályszerkezeti kérdések felvetődnek (enargit/luzonit, 1944). A világháború alatti észak-erdélyi kutatások gyümölcse volt a prelukai tremolitról 12 Sztrókay (1980).
