Szakáll Sándor - Papp Gábor: Az Esztramos-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 5. Miskolc, 1997)

Az esztramos-hegyi kalcitképződmények genetikája (Várhegyi Győző)

azok a cseppkövek (sztalaktit és sztalagmit) láthatók (ezek sem kifejlett nagy alakzatok), melyek a kőfejtő megnyitása előtt keletkeztek. Cseppkövek helyett a légtérből keletkező (borsókő, heliktit), és a víz alatt képződő formák (kristályok, egykristályok) dominálnak. Megfigyeléseim mind időben, mind térben behatároltak. Kizárólag az 1967-1972 közötti időszak tapasztalataiból vonom le a következtetéseimet, és azok a kőbánya eredeti felső udvarának szintjéhez közeli (és feletti) feltárult üregrendszereire, képződményeire érvényesek. A könnyebb áttekinthetőség érdekében a jellegzetes képződményeket képződési mechanizmusuk alapján kereken egy tucat típusba soroltam, a különlegesebb eseteket és ezek kombinációit pedig két külön alfejezetben mutatom be. Ezen belül a képződményeket a képződési hely három főcsoportjának sorrendjében csoportosítottam: légtérből keletkező (1-6. alfejezet), vízfelszínen keletkező (7-9. alfejezet) és víz alatt képződő formák (10-12. alfejezet). A szpeleológusok által kedvelt „medence" szó helyett a „vízteknő" elnevezést használom, jelezve ezáltal, hogy jelen esetben nem nagy tavak medencéiről, hanem csupán kis víztócsák mélyedéseiről beszélhetünk. Az egyes képződménytípusok magyar neve mellett - a nemzetközi szakirodalmi összehasonlíthatóság érdekében - az angol elnevezést is feltüntettem zárójelben. Képződmények 1. Cseppkövek (sztalaktitok és sztalagmitok) Az esztramosi kőfejtő üregeiben - a karsztbarlangoktól általában eltérően - a cseppkövek nem a legfontosabb képződmények. Az egyéb kalcitképződményekhez képest nemcsak a mennyiségük, hanem a méretük is háttérbe szorul. Átmérőjük az 1-2 cm-től legfeljebb az arasznyiig terjed. Gyakorlatilag kivétel nélkül egy korábbi időszakban képződtek, amiről más képződményekkel (borsókő, hegyitej, víz alatti növekedésű kalcitkristályok stb.) borítottságuk tanúskodik. Ugyancsak erre utal a szalmacseppkövek (ún. „szívószálak") hiánya, melyeknek maradványai legfeljebb a sztalaktitok belsejében találhatók meg. A szalmacseppkövek ugyanis állandó és szabályos időközű csepegéskor a sztalaktitok képződésének első időszakát képviselik. Egy korábbi időszakhoz képest tehát a mészkőhegyben az oldódási-kiválási feltételek megváltoztak (valószínűleg a kőfejtés következtében); a hidrogén-karbonátban dús, felső rétegeken átszivárgó és csepegő víz helyett az időszakos elárasztás (víz alatt és páradús légtérben képződő alakzatok) vette át az üregek formálásának a szerepét. A sztalaktitok alakja általában karcsú (kis átmérő, nagy hosszúság), ami növekedésük viszonylagos gyorsaságára utal (1. ábra). Kezdetben a sztalaktit a szalmacseppkő üreges belsejében végighaladó és a végén cseppként megjelenő oldatból lefelé növekedik. Amikor nagyobb a vízhozam, a mennyezetről a sűrűn egymás mellett képződő cseppek a szalmacseppkő központi csatornáján kívül annak oldalán is végigszaladhatnak, és elkezdődik a sztalaktit vastagodása. Amikor az egyenletes csepegés üteme lelassul, a szalmacseppkő végén a kristályosodás eltömi a belső csatornát, és a további növekedést kizárólag az oldalt lecsorgó oldat táplálja. Ekkor vastagodik meg a sztalaktit és jön létre jellegzetes jégcsap (vagy répa) alakja. Kis vízhozam (lassú csepegés) tömzsi, erősen kúpos alakot hoz létre.