Szakáll Sándor - Papp Gábor: Az Esztramos-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 5. Miskolc, 1997)

Az Esztramos és környéke középkori történeti földrajzához (Dénes György)

térképeinken is Slokk-tetö néven szerepel. Itt tehát a lakosság a mai napig alig változott hangzással megőrizte a salak eredeti német Schlack(e) alakját, holott már az 1500—1600as években országszerte az elmagyarosodott salak szó volt használatban az 'érc olvasztásakor keletkező rendszerint üvegszerű melléktermék' megjelölésére (TESz, 3. k. 478. o.). Talán nem zárható ki, hogy a Mile és Slokk helynevek kialakulása is Szentandrás bányásztelepeseinek német eredetével hozható összefüggésbe. Mindent egybevetve úgy tűnik, hogy a tornai királyi erdőuradalomban a XII. század második felében német telepesek vették át a szerepet az Esztramos vasércének kitermelésében és feldolgozásában a X-XI. századi, szláv helynevekkel jellemezhető vasműves szolgálónépektől. Ez nem meglepő, hiszen hasonló váltást figyelhettünk meg a Bódvától nyugatra is, ahol a szláv nevű Ruda-hegy ércbányái mellett kialakult Rudabánya bányásztelepülés középkori templomának valószínűleg XIV. századi, gótikus vaskapuján már német nyelvű felirat olvasható. Ezek szerint Rudabányán és az Esztramos lábánál is helytállónak látszik Heckenast (1968, 171. o.) megállapítása, miszerint a XIII. századra a vastermelő szolgálónépek korábbi rendszerét felváltják a privilegizált, többnyire külföldi eredetű bányászközösségek. A régészeti és történeti kutatások egyaránt arra utalnak, hogy a Bódva mindkét oldalán legtöbb helyen megszűnik a XIII. század elején a vasmüvesség. Valószínűleg az érclelőhelyekben jóval gazdagabb és a földolgozásnál már a vízierőt is felhasználó, korszerűbb technikát alkalmazó szepességi vidék veszi át a Bódva menti vasmüvesség szerepét. Az előbbiekben vázolt feltevésünket alátámasztja a gölnici bányavidék településtörténetének és német nyelvjárásainak vizsgálata is, amelynek adatai arra utalnak, hogy a későbbi gölnici német bányászokat, részben bajor-délnémet vidékről, a XII. század táján először a tornai királyi erdőuradalom területére telepítették le, és onnan húzódott fel utóbb a bányász-hospesek egy része Gölnicbe és (Szepes)Olasziba (Fekete Nagy, 1934, 42-44. és 126. o.). Ezek a megállapítások egyrészt valószínűsítik Szentandrás telepeseinek délnémet eredetét és bányász voltát, másrészt rávilágítanak, hogy az Esztramos tövéből hová települt át, föltehetőleg a XIII. század első felében, a német eredetű ércbányász-vasműves lakosság. Minden bizonnyal főleg a szakmájához ragaszkodó szakembergárda költözött át a Szepesség vidékére, Szentandrás hospeslakosságának egy számottevő része, amelyik itt már meggyökeresedett és gazdálkodása során jómódra tett szert, megmaradt a már szépen virágzó faluban, az sem zárható ki, hogy a környék saját szükségletére a vasművességet szerényebb keretek között továbbra is művelték. A település lakói azután valami módon átvészelték a tatár hordák pusztítását, nyilván az Esztramos mögött elterülő sűrű erdőkben bújtak meg a tatárok elől, és talán a hegy barlangjaiban is menedéket talált néhány család. A falut bizonyára felperzselték a tatárok, de a vész elvonulta után visszatérő lakosság gyorsan helyreállíthatta a károkat. A település újbóli felvirágzását mutatja, hogy az ikerszentélyes templomot a XIV. században nagyobb hajóval bővítették és azt kívül-belül freskókkal ékesítették (Schőnerné, 1980; Valter, 1980). Hogy Szentandrás lakosságát vagy legalábbis annak vezető rétegét változatlanul a külföldi telepesek alkották, azt a korábban már említett 1428. évi oklevél bizonyítja, miszerint a Szentandrásról kihallgatott tanúk még akkor is hospesek voltak. A Bebekek valószínűleg 1386-ban királyi adományban megkapták Szádvárt és uradalmát, ezen belül Szentandrást is az Esztramos-hegy északi felével (Dénes, 1983,