Szakáll Sándor - Papp Gábor: Az Esztramos-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 5. Miskolc, 1997)

Az esztramos-hegyi kalcitképződmények genetikája (Várhegyi Győző)

következik be, az eredeti - a víztükörrel egyetlen síkot alkotó - hártyafelület változatlan marad (17. ábra). A vastagodás jellegzetessége, hogy az mindig a falaknál kezdődik, és a vastagodási kristályosodás frontja időben lemaradva követi a hártya növekedésének az arcvonalát. Ezáltal a szegélylemezek keresztmetszete a vízteknő közepe felé eső vékony hártyától a peremfalig folyamatosan kislejtésű ék alakban növekedik. A kőbánya üregeiben a szegélylemezek képződése mindig a falaktól indul ki (homogén nukleáció esete), és a kalcitkristályok kezdeti növekedése a víz felszíne mentén halad, miközben az egyes kristálykák (krisztallitok) c tengelye párhuzamos a víz felszínével. A krisztallitok ugyanakkor többé-kevésbé egymással is párhuzamosak (néhány fok eltérésen belül). A kristályosodás primer frontja (azaz a hártya széle) kissé hullámos, ami a krisztallitok határélének felel meg; a sugáriránytól (faltól a tócsa közepe felé) kismértékben eltérő irányú krisztallitok frontja ugyanis (azonos növekedési sebesség esetén) némileg lemarad az egyenes irányban növekedő kristályokétól (vagyis az előbbi kristályok előbb-utóbb kiékelődnek). A primer kristályosodási fronttól időben elmaradó vastagodási-kristályosodási front krisztallitjainak alakja és orientáltsága már nagyobb eltéréseket mutat. Minél vastagabb a lemez, annál kisebb a krisztallitok mérete és annál véletlenszerűbb (kuszább) az orientációja. A kezdetben átlátszó, színtelen hártya és vékony lemez vastagodásakor a szaporodó kristályhatárok miatt áttetszővé, majd átlátszatlan fehérré válik. Az esztramosi kőfejtő mészkövének fejtésekor feltáruló nagyobb üregekben (különösen 1971-ben) gyakran találhattunk kb. 1 m átmérőjű sekély vízteknőket, melyeknek szélét körben mintegy tenyérnyi szélességű szegély lemez övezte. Ezek a szegélylemezek az átlátszó zónáikban 5-10 mm széles (és a teljes lemezszélességet kitevő mintegy 70 mm hosszúságú) krisztalhtokból (párhuzamosan orientált és poliszintetikus ikrekből) állnak. A különböző vízteknők szegélylemezeinek vastagsága eltérő meredekségű (eltérő kristályosodási körülmények). Néha a falhoz közeli megvastagodott rész (szennyezéstől) rózsaszín vagy sárga árnyalatú. A legszélesebb szegélyek mindig színtelenek (szennyeződésmentesek). Keletkezésük Forti & Hill (1986) szerint gyors (pár hét). Kristályosodásukhoz nyugodt körülményekre és viszonylag kis túltelítettségre van szükség. A túltelítettségi viszonyok olyanok is lehetnek (valamivel nagyobb túltelítettség és több kezdeti csíraképződés), hogy a teknőfaltól kiinduló kristályosodás nem vízfelszíni lapos romboéderhártyaként kezdődik. Ebben az esetben többé-kevésbé a falra merőlegesen megnyúlt (háromszög keresztmetszetű) romboéderekből álló, áttetsző, vastag (« 1 cm) szegélylemez keletkezik (18. ábra), mely lényegében teljes vastagságában növekedve halad a tócsa közepe felé (nincs előresiető kristályosodási front). A lemez felületén ekkor nagy, fejlett, romboéder kristályok találhatók (19. ábra), és a második kristályosodási front hiányzik (vagy csak apró elszórt kristályszigetekként jelenik meg). 9. Tutajképződmények, úszó lemezkék (rafts) A tutaj képződmények vékony, sík kalcitlemezek a vízteknők felszínén. Felső oldaluk sima és fényes, az alsó (vízoldali) felüket apró kalcitkristályok „durvítják". A tutajok a szegélylemezek rokonai, a kristályok irányítottsága megegyezik a szegélyekével (a főromboéder c tengelyének irányával). Különbség közöttük a kristályosodás helye: a szegélylemezek képződése a vízteknő falánál kezdődik (homogén nukleáció), a tutaj pedig a tócsa víztükrének közepén, a vízbe hullott idegen (általában szerves eredetű)