Szakáll Sándor - Papp Gábor: Az Esztramos-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 5. Miskolc, 1997)

Az esztramos-hegyi kalcitképződmények genetikája (Várhegyi Győző)

tekét, vagyis nagyságrenddel felülmúlja ugyanazon anyag „szokásos" kristályainak a szilárdságát. E szálkristályok szerkezete ugyanis csaknem tökéletes, azaz kristályrácshibák nélküli. A hegyitej (még ha közel ideális szerkezetű kristályokból is áll) kismértékben szennyezett (valószínűleg a felszíne, foként magnézium-vegyülettel). Erről meggyőződhetünk ultraibolya lámpa segítségével. Az Esztramos kalcitképződményei hosszúhullámú ibolyántúli (UV) fény hatására jól lumineszkálnak, az ugyanebből a környezetből származó hegyitej azonban sohasem bocsát ki látható fényt (a szennyezők elnyelik). A hegyitej fehér, laza tömege a képződési helyén csak külsőleg marad változatlan. A hegyitej igen pórusos (a porozitás » 50 %), a lyukacskák zöme nagyon kis méretű (< Jim). A barlangüregek nagy páratartalmú légterében e kis pórusok vízzel teltek (a levegőből kondenzálódó páratartalomból), a kapillárishatás ugyanis a kicsapódó vizet nagy erővel a pórusrendszerbe juttatja. A hegyitej igen kis méretű kalcitkristályai és a víz között állandó dinamikus kölcsönhatás jön létre. A kölcsönhatás eredményeként a kis kalcitkristályok kiszögellései, élei oldódnak (ezért szabálytalanok a szemcsék), a keletkező oldatból (pórusvízből) pedig a nagyobb méretű kristálykák növekedni kezdenek. Végül a laza fehér tömeg tömör, átkalcitosodott (kis pórustartalmú) kőzettömeggé alakul át. Ez a kompakt „hegyitej" ütésre cseng, szerszámgépekkel jól vágható és könynyen polírozható. A hegyitej képződése nagy túltelítettség esetén jön létre. A nagy túltelítettség miatt (gyors C0

2-felszabadulás, nagynyomású térből kilépés, hirtelen hőmérsékletcsökkenés stb.) a kristálycsírák képződési sebessége felülmúlja a kristálynövekedés sebességét (sőt a sok keletkező csíra az utóbbit le is lassítja), és mikrokristályos hegyitej keletkezik. Később a hegyitej tömörödésekor ez a folyamat fordított irányban zajlik, de csak addig a mértékig, míg a kapilláris pórusok jelen vannak a nagy páratartalmú környezetben lévő képző dmény ékben. A kőfejtőben megfigyelhető képződmények alapján úgy látszik, hogy a hegyitej tömeges képződése a legfiatalabb folyamat, melyet a cseppkőképződés (mérsékelt vastagságú sztalaktitok és sztalagmitok) időben megelőzött. A cseppkőképződés után az üregek (általában) teljesen víz alá kerültek (erről tanúskodnak a cseppkövet beborító, víz alatti feltételek között keletkező apró kalcitkristályok köpenye), majd a vízszint leapadása után a borsókövek és a hegyitej bevonatok képződése vált általánossá (2. és 12. ábra). Más üregekben viszont a hegyitej a vízteknőben keletkező, majd annak kiszáradása után a légtérrel érintkező kristályokat vonta be. 6. Bevonatok és kérgek (coatings and crusts) A bevonat és a kéreg a leggyakoribb és legkevésbé feltűnő képződmény. A falakat vagy más alakzatokat borítja viszonylag egyenleges vastagságban (hártyától néhány cm-ig). Mérete 1-2 cm

2-estől több m

2-es felületekig terjedhet. Általában a szivárgó (vékony rétegben lassan áramló) telített víz (illetve oldat) hozza létre, felszíne ekkor sima, mert a felületeken végigcsorgó víz a kiszögelléseket, kiugró részeket (azaz minden egyenetlenséget) leoldja. A kérget vagy bevonatot alkotó krisztallitok mérete szintén tág határok között változhat, ezt a mindenkori helyi túltelítettség mértéke szabja meg.