Szakáll Sándor - Papp Gábor: Az Esztramos-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 5. Miskolc, 1997)

Az Esztramos-hegy hidrogeológiai és szpeleológiai kutatásának eredményei (Lénárt László)

Ha a megismert barlangok térfogatát a letermelt kőzet térfogatához viszonyítjuk, akkor a barlangok mintegy 1,5%-ot tesznek ki, ami igen jelentős arány. Ha viszont a feltételezett, ismeretlenül lemüvelt barlangokat is számba vesszük, akkor ez az érték már 3,5% körüli, azaz hatalmas érték! (Miskolc-Tapolcán hasonló karsztosodási viszonyok között 25 000 m

2-nyi bányafalfelületen mindössze mintegy 80 m

2-nyi a barlangroncsok, ill. barlangok felülete, azaz ott a „barlangsűrűség" 0,3% a felületi adatok alapján. Megjegyezni kívánom, hogy az Esztramos 5-10-szeres barlangsürűsége annak is köszönhető, hogy Miskolc-Tapolcán gyakorlatilag nem ismerünk arra vonatkozó adatokat, hogy a fejtés ténylegesen mennyi barlangot szüntetett meg. Elképzelhető, hogy a két terület éppen a kialakulásuknak részbeni hasonlósága miatt - barlangsűrűségben is megközelítette egymást. A barlangok genetikája, kora A területen található barlangok keletkezését több szerző, sokszor egymásnak ellentmondóan magyarázza, s a kérdés ma sem jutott nyugvópontra. A genetikai vizsgálatok sorát Pantó (1948) nyitja meg, aki a barlangok létrejöttét kevéssé meleg, esetleg hideg karsztvíz hatásával magyarázza, de később (Pantó, 1956) már egyértelműen a hideg karsztvizet jelöli meg barlangképző közegként. Szilvássy (1966) szerint a barlangrendszerek érdekessége az is, hogy a cseppkövek kialakulása után a hideg és a meleg víz többször váltotta egymást a barlangban. Kordos (1974) a barlangok elsődleges keletkezését a hideg vizű, karsztvízszint alatti (freatikus) zónában történő oldással magyarázza. Ezt követően a barlangok az alsó pliocénben, a középső pliocén legidősebb fázisában szárazra kerültek, bennük törmelékes üledék halmozódott fel. A sárga agyagra álló vízből vastag barlangi kalcit vált ki, majd erre települtek a cseppkövek. (Szerintem itt inkább a csepegő-szivárgó vizek munkáját kell látnunk.) Paleontológiái leletek alapján egyértelműsíti, hogy a 320 m tszf.-i magasságban elhelyezkedő barlangoknak a felső pliocén óta szabad légterük van, így azokat Magyarország legidősebb szabad légterű barlangjainak tartotta. A képződmények kialakulására részletesen nem tér ki. Vájna (1975) szerint a fenti, barlangkioldási elmélet általánosságban elfogadható, de kiegészítendő. Úgy véli, hogy az alsó pliocéntől a pleisztocénig végbement hegységszerkezeti mozgások időlegesen utat nyithattak a felszálló, melegebb hőmérsékletű vizeknek. így a már korábban kioldódott, de már cseppköves, kalcitos üregeket a magasabb hőfokú víz újra kitöltötte. A szerző több melegvizes fázist is elképzelhetőnek tart, s ezzel magyarázza a barlangok képződményeinek rendkívüli formagazdagságát. (Mivel a barlangok a 190-320 m tszf.-i szintek között, de szintekhez elég jól köthetően helyezkednek el, a további vizsgálatok a fázisok számát is eldönthetik.) A fentiekből jól látszik, hogy az idézett szerzők általános véleménye (a képződés többfázisú, a hideg és meleg (langyos) vizek egymás után hozták létre a rendkívüli formagazdagságot) nagyjából megegyezik.