Szakáll Sándor szerk.: A Szerencsi-dombság ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 3. Miskolc, 1998)
A megyaszói faopál ásványtani vizsgálata (Papp Gábor, Sámson Margit, Jánosi Melinda & Lovas György)
egészen kitűnően láthatók az egykori szöveti elemek lenyomatai. A megtartási állapotot a faopál mállása látszólag kevéssé befolyásolta, a roncsoltabb részeken inkább a fa kovásodás előtti korhadását, kopását feltételezhetjük. Bevezetés A megyaszói faopállelőhely az 1860-as évek óta ismert a földtani szakirodalomban. A leleteket természetesen elsősorban az ősnövénytan szakemberei vizsgálták. Ásványtani szempontból a megyaszói kovásodott fákkal gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkoztak, amit jól mutat, hogy a lelőhelyet Zepharovich topografikus ásványtana (1859-1893) egyáltalán nem említi, sőt a Magyarország ásványai második kiadása (Koch, 1985) is mindennemű közelebbi ásványtani adat és hivatkozás nélkül tárgyalja azt: „A község határában, a Nagyrépás-hegy Ny-i oldalán, felsőpannon rétegekben különösen szép példányokban fordul elő az élő fának (nyírfa, tölgy) szerkezetét, néha még kérgét is megtartotta [sic] fehér-, barnás színű faopál" Mivel a kovásodott fák általában véve kívül esnek a hazai mineralógia látóterén (úgyszólván az egyedüli kivétel: Bárdossy, 1961), e körülmény talán nem is érdemelne említést. A megyaszói faopál azonban egy sajátszerű, már régóta ismert elbontódási jelenség miatt különös figyelemre méltó: „egész ágak, mintha kérgük asbesttel volna megtömve, igen finom hajlékony selyemfényű szálakra foszlanak" (Hazslinszky, 1866). Ez is indokolta, hogy három itteni példányt is tanulmányozzunk a magyarországi kovásodott famaradványok összehasonlító ásványtani vizsgálata során (Papp & Rieth, 1981). Rövid írásunkban az irodalmi adatok összefoglalása mellett az ezen munka és a későbbi vizsgálataink által nyújtott - eddig publikálatlan - információkat közöljük. Kutatástörténet A fentebb említett sajátságos ismertetőjegy alapján valószínűsíthetjük azt, hogy megyaszói faopálpéldányok szórványosan már a XVIII. sz. végén bekerülhettek egyes ásványgyűjteményekbe. Born (1790) a Raab-gyűjtemény katalógusában P.^.IX.9. számon írt le egy fehér színű kövült fát, amely fehér, igen vékony, törékeny szálakká választható szét, mint az amiant [amfibolazbeszt] . A példány lelőhelye ugyan a katalógus szerint - a megelőző kettőhöz hasonlóan - Telkibánya környéke, a leírás alapján azonban csaknem kétségtelen, hogy a szóban forgó (biztosan nem Born által gyűjtött) faopál Megyaszóról származott 2 . A lelőhely ezek után még évtizedekig ismeretlen maradt. A Tokaji-hegységet fölkereső külföldi tudós utazók (pl. Townson, Esmark, Beudant) elkerülték a Szerencsidombságot. Ugyancsak kevés figyelmet szenteltek a területnek a hazai természetbúvárok. Az 1803-as beregi útján a Tokaji-hegységet beutazó Kitaibel is csak a dombság déli peremét érintette (Gombocz, 1945), a hagyatékában maradt földtani gyűjteményben lévő egyetlen megyaszói példány riolittufa (Tokody in Jávorka, 1957). ' Bois pétrifié, blanc, décomposé en fibres blanches, très-minces, fragiles, et séparables les unes des autres comme l'Amianthe; du même endroit [= de Telkobanya en haute Hongrie] 2 Példa hasonló lelöhelytévesztésre (Telkibánya helyett Peklin [Kecerpeklény]) egy másik Born-féle gyűjteményi katalógusban: Papp G. (1994): A telkibányai opál („Telkebányerstein") története. In: Szakáll S. & Weiszburg T. (szerk.): Telkibánya ITopogr. Minerai Hung., 21 199-207, 12. lábjegyzet.
