Szakáll Sándor szerk.: A Szerencsi-dombság ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 3. Miskolc, 1998)
A megyaszói faopál ásványtani vizsgálata (Papp Gábor, Sámson Margit, Jánosi Melinda & Lovas György)
A megyaszói kövült fák az 1860-as években váltak a szakirodalomban ismertté, a terület átnézetes felvételét végző osztrák geológusok, valamint az abban az időben a Tokaj-Hegyalj a földtani vizsgálatával foglalkozó Szabó József jóvoltából. Először Hauer & Richthofen (1859) tett egy rövid megjegyzést, mely szerint „Megyaszó mellett kiterjedt telepet alkotnak opálosodott fatörzsek, melyeket [vulkáni] tufából mos ki a víz." Kováts Gyula 1862-es gyűjtése sajnos publikálatlan maradt. A legkorábban megismert lelőhelyről, a Csákó-hegyen működő kőbányáról 3 és az ott talált fatörzsmaradványokról először Szabó (1866) és Hazslinszky (1866) írt részletesebben. (Talán e kőbányát említi Fényes (1851) is.) A Tokaj-hegyaljai albumból (1867), amelyben Szabó röviden megemlítette a megyaszói faopált, a természetrajz iránt érdeklődő szélesebb közönség is tudomást szerezhetett a lelőhelyről. Böckh (1867) a területet térképező H. Wolf osztrák geológusra hivatkozva egy mondatban említette a Tetétlenen [= Tetlinke] található kovásodott fákat. Hoffer (1937) közölt először részletes megfigyeléseket a Tetlinke-árokban található faopállelőhelyről, a csordáskúti előfordulásra pedig Horváth (1954) hívta fel a figyelmet. A kovásodott növénymaradványok alsópannon korú üledékekben (homokkő, breccsa, riolittufa stb.) találhatók. A további részleteket 1. Szakáll & Kovács (1998) tanulmányában. A megyaszói kovásodott fák ősnövénytani vizsgálatával a múlt században Hazslinszky (1866), Stur (1867) és Felix (1887) foglalkozott. Hosszú szünet után Horváth (1954), Kovács (1955), Müller-Stoll & Mädel (1957, 1959, 1960), Horváth (1964) és Greguss (1967, 1969) közölt paleoxilotómiai megfigyeléseket megyaszói példányokról. A flóra fő alkotói az ámbrafa (Liquidambar), szil (Ulmus), ostorfa (Celtis), Zelkova, nyírfa {Betűid), gyertyán (Carpinus), tölgy (Quercus), egy rózsaféle (Malus), mocsárciprusfélék (Taxodium, Glyptostrobus), ami meleg-mérsékelt, nedves éghajlatra enged következtetni (Horváth, 1954). A kovásító anyagra és a mállási kéregre vonatkozó szakirodalmi állásfoglalások A famaradványok kovásító anyagát már Hauer & Richthofen (1859), Hazslinszky (1866) és Szabó (1866, 1867) opálként határozta meg, lényegében ezzel megegyezik a Stur (1867) által használt félopál {Halbopal) terminus is. A magyarországi kovásodott fák összehasonlító anyagvizsgálati eredményeit ismertető cikkében Bárdossy (1961) megyaszói faopálra vonatkozó adatokat nem közölt. Vadász (1963) a magyarországi kövesedért famaradványokat behatóan tárgyaló tanulmányában megemlítette ugyan a „gyakran szálasán bomlott" és „szálasán foszladozó" megyaszói opálosodott fatörzseket, de részletesen nem foglalkozott velük. A sötétebb faopálpéldányokon különösen szembetűnő fehér mállási kéregről, mint említettük, először Hazslinszky (1866) emlékezett meg. Már ő rámutatott, hogy az azbesztszerű (vagy modem hasonlattal élve üveggyapotszerű) szálak „górcső alatt a nagy átváltozás daczára, melyet anyagilag szenvedtek, még most is csöves farostoknak ismerhetők fel". Mivel a paleobotanikusok - érthetően - az ép részekből készítették a vékonycsiszolatokat, különösebb figyelmet nem szenteltek ennek a jelenségnek, kivéve Horváthot (1964). 3 Hazslinszky (1866) szerint Hajdúcsákó-hegy; a Nagyrépás legmagasabb pontjától kb. 500 m-re NyÉNy-ra.
