Szakáll Sándor - Weiszburg Tamás szerk.: A telkibányai érces terület ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 2. Miskolc, 1994)

A telkibányai opál („Telkebanyerstein") története (Papp Gábor)

Az ásványt természetesen a korabeli magyarországi és erdélyi gyűjteményekben is megtaláljuk, pl. az 1790-es évek végén a Müller von Reichenstein-féle nagyszebeni kollekcióban 13 tétel (22 db) telkibányai opál volt. A külföldre jutott példányok is gyakran hazai gyűjtők ajándékaként kerültek ki. Townson 1793-ban Weiss (Dercsényi) János, ásványgyűjtő sátoraljaújhelyi orvos, feleségétől kapott „csinos ellátmányt" a telkibányai opálból; Glinka orosz tiszt Mathias Sennowitz eperjesi tanár ásványgyűjteményében tett 1805-ös látogatásáról írva említi meg: „amikor búcsút vettünk egymástól, [Sennowitz] emlékül átadott nekem két, kovakőre emlékeztető, de borostyánkőszerűen világos és áttetsző kövecskét. Ezek neve-mint mondta-magyarul telki..." (Tardy, 1988). Epilógus Bár több évtized után Richthofen (1860) újra részletesen írt az ásványról, a XIX. század második felére a telkibányai már csak egy volt a sok opálelőfordulás közül. Topografikus ásványtanaink közül Zepharovich (1859) két sorban ismerteti Jonas (1820) nyomán; a pesti múzeumban látott példányokról azonban trachitban lévő tűzopálként ír. Tóth (1882) szintén csak egy-két sorban említi a „szarukőporphyrban" lévő félopált és közönséges opált, ill. a „trachytban" lévő tűzopált. Később az ásványt csaknem teljesen elborította a feledés homálya. Koch (1966) már csak a következő sommás megállapításra szorítkozik: „Máj-, vas- és jaspopál késői és már laterálszekréciós termékei a telkibányai teléreknek." A topografikus ásványtanokhoz képest az egyetemi tankönyvek kiemeltebben tárgyalják az előfordulást, így Telkibányát a Szabó (1893) által felsorolt öt magyarországi opállelöhely között találjuk. Mauritz & Vendl (1942) könyvében azt olvashatjuk, hogy viaszopál „bőven [található] Telkibányán a Tokaji Hegyalján a riolitos kőzetekben", illetve „az Eperjes-Tokaji-hegységben Telkibányán a vulkáni tufában szép darabok" vannak tűzopálból is. Az utóbbi - talán Zepharovichtól eredő - adatot Koch & Sztrókay (1967) is átvette. Az ásvány újrafelfedezése a tatai Geológiai és Barlangkutató Szakcsoport nevéhez fűződik. 1978-ban ők bukkantak a régi bányászat hányójára (Almády, 1985). A gyűjtők körében hamar ismertté vált előfordulás

1 a Koch (1985), illetve a Gyarmati et al. (1986) által közölt adatok nyomán a szakmai köztudatban is elfoglalhatta méltó helyét. A tanulmány az OTKA F 18004 sz. pályázat anyagi támogatásával készült. 13 Ennek sajnálatos kísérőjelenségeiről: Váradi J. (1985): Volt egyszer egy lelőhely. Asványgyűjtő Figyelő, 2 (3), 43.