Szakáll Sándor - Weiszburg Tamás szerk.: A telkibányai érces terület ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 2. Miskolc, 1994)
A telkibányai opál („Telkebanyerstein") története (Papp Gábor)
ízben az ásvány mézopál elnevezésével. A színt már Klaproth a vastartalomnak tulajdonította. Érdekes, hogy a korábbi ismeretek feledésbe merülése után Liffa (1953) ismét szurokkőként említette az ásványt. A genetikára vonatkozó korai elképzelések Az ásványok és kőzetek keletkezéséről a XVIII. század végén vallott eszmék többnyire igen távol álltak a mai felfogástól, amit jól példáz, hogy pl. Esmark kétségbe vonta a Tokaji-hegység vulkáni eredetét. A telkibányai opált a vele legbővebben foglalkozó hazai szerzők közül Augustini (1773) megkövesedett folyadékokból származtatta, tekintettel arra, hogy benne „jóllehet ritkán, de idegen testek, apró rovarok, mohák és más hasonló növények találhatók". E növényekre emlékeztető alakzatok valójában mangándendritek lehettek. Az előfordulás első szakszerű leírását a Tokaji-hegység vulkáni jellegét is felismerő Fichtel (1791) adta. Leírása szerint a Cser-hegyet alkotó szürke szemcsés zeolit [riolit] délkelet felé egyre üvegesebb [perlitesebb] lesz. Benne szabálytalan jáspis [perlit, riolitos perlit] telérek és testek vannak. Az opált tartalmazó telér „egy lávaár volt, mely lehűlése során hólyagos és sejtes lett". Fichtel szerint az opál „ősanyaga" ebből a telérből vagy az azt befogadó képződményekből származik. Ezt az „ősanyagot" vizes oldatok rakták le „az immár jáspisos jellegű lávaár nyílásaiban és üregeiben". Később e lerakódásokból keletkezett vizes úton a „krizopál" és „viaszopál", „éppen úgy, mint ahogy a valódi opállal történik". Az opált magában foglaló vörös riolitot egyébként Delius (1777), Born (1790), sőt Beudant (1822) is jáspisnak vélte. Beudant fölismerte, hogy az opál környezetét egy perlittömeg alkotja, és részletesen leírta annak változatait. A fészkekben megjelenő opál szerinte a befogadó kőzettel egyidejűleg képződött, míg az opál másik része utólagos üregkitöltés lehet. (Beudant a telkibányai lelőhelyet - mind az anyakőzetet, mind az opált tekintve - a mexikói Zimapán előfordulásával rokonította.) Richthofen (1860) a fenti két genetikai elképzelésből az opál vizes oldatokból való lerakódását tartotta a valószínűbbnek. Az ásvány lelőhelye Fichtel (1791) említette először az opál pontosabb lelőhelyét, mégpedig Cser-hegy farka 6 néven (1. ábra). (így szerepel Beudant-nál is.) Ez a név Kitaibel naplója szerint a Cser-hegy 7 déli oldalának lejtőjét jelölte. Kitaibel szerint magát azt a környéket, ahol a viaszopálokat fejtették, Gát-bércnek 8 nevezik, 5 Honigopal 6 „Cscherhegy-Farka" 7 E néven megtalálható az 1:40 000-es turistatérképen. 8 Az eredetiben sajtóhibásan: „Gálbércz". (Vö. az 1:40 000-es turistatérkép Kó-gát-bérc helynevével!)
