Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)
HISTÓRIA - TUDOMÁNYTÖRTÉNET - CSÍKI TAMÁS: Egy parasztgazda a politizálás útján. Györgyi Lajos visszaemlékezései
különbségek mégis egyértelműek. „Édesapám egy közepes képességű gazda volt... Ami igény volt akkor, különösen a tanyákon lakó parasztok nagy átlagánál, az kimerült abban, hogy legyen mit enni, olyan ruhánk legyen, hogy ne fázzunk (legfeljebb egy öltöny ünnepi ruhánk), és ha lehet, a birtokot növelhessük. Apámtól hallottam, hogy a nagyapám, aki nagybérlő volt Csorváson, ugyanolyan nádfedeles és földes szobában lakott 11 tagú családjával, mint az ugyancsak ott élő kommenciós cselédei." Ezzel szemben ő mindenekelőtt arra törekedett, hogy biztosított legyen „optimális forgótőke-szükségletünk. Arra helyeztük a fősúlyt, hogy csak olyan újításunk legyen, amely jövedelmezőnek ígérkezik... Még földes tanyai szobában laktunk búbos kemencével, de már saját traktorral rendelkeztünk." 1 1 Ezt az identitást azonban nem csupán az önálló gazdálkodást megelőző, a szülők világától való elkülönülés, hanem az azt követő 1950-es, '60-as évek emléke, az erőszakos kollektivizálások tudati elutasítása is erősíti. Nem kétséges, a gazdaságától megfosztott és a szülőhelyét elhagyni kényszerülő Györgyi számtalan megaláztatást, sérelmet szenvedett el - a tabusítás, az elfojtás részleges feloldása a '70-es évek végén, immár nyugdíjasként, éppen az emlékezés révén vált lehetővé. Mégsem tudjuk meg, hogy a Rákosi- és a Kádár-diktatúra időszakáról mit és hogyan fogalmazott volna meg (talán nem véletlen: a történet 1946/47-nál megszakad), csupán a korra vonatkozó elszórt utalásokkal, reflexiókkal találkozunk. Büszkén említi, hogy a családja 36 éven át használta az 1913-ban vásárolt kévekötő gépet, amely 1949-ben, miután a „családi föld nagyobb részét felajánlotta(m) a magyar államnak" (?), a szőlőspusztai állami gazdaság tulajdonába került. Ezen a nyáron „sikerült a gépet úgy összetörniük, hogy az az ócskavastelepre került." Más helyen arról ír, hogy az „egyéni paraszti életnek felbecsülhetetlen értéke volt az emberi függetlenség..., ha rendelkezik az egyén jogainak tudatosságával, nem kerül megalázott helyzetbe. Értékelni csak azok tudják, akik megismerték, és még inkább azok, akik elveszítették." Azaz az igénytelenség, a munka becsületének a hiánya, továbbá a személyi-egzisztenciális önállóság felszámolása fogalmazódik meg - a személyes sors konkrétumait mellőzve - a '45 utáni korszak felidézésében. Egyesületek, pártok, lokális politika Nézzük ezek után, miként eleveníti fel Györgyi Lajos a parasztság társadalmi és politikai szerveződésének két világháború közötti jellegzetességeit. Orosházán, a „legnagyobb magyar faluban", az egyesületi hálózat már a századfordulón rendkívül sűrű 1 2 (a „parasztoknak is volt vagy 3 önálló egyesületük"), és a világháború után immár a gazdaifjak művelődését és kulturált szórakozását biztosító egylet megalakítása is napirendre került. „A vasárnapi és ünnepi szórakozásunk egyedüli lehetősége a különböző vendéglők és kiskocsmák voltak. A kocsmárosok azokat a vendégeket kedvelték jobban, akik több italt fogyasztottak, és hogy a kocsmáikat a fiatal legények felé vonzóbbá tegyék, kasszírnőket vagy pincérnőket is alkalmaztak. Nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy ahol az alkohol és a pincérnő együtt van, az milyen következményekkel járt." 11 Darvas József 1937-ben Orosházáról írt szociográfiájában ugyancsak a tradicionális paraszti életmód részének tekinti a földes szobát és a sárból épített búbos kemencét, míg a polgárosultság jelének a padozott talajt és a cserépkályhát. Darvas 1965. 46—47. 12 A dualizmus kori helyi egyesületekről Bezdán 1995. 319-334. 80
