Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)
AGRÁRTÖRTÉNET - AGRÁRETNOGRÁFIA - HALÁSZ PÉTER: A moldvai magyarok kecsketartásáról
transzhumance nyájaira vonatkozó 3-4%-os adat. 1855-től aztán többé-kevésbé megbízható moldvai statisztikákra alapozott számaink is vannak, négy megyére vonatkozóan néhány számsorát a 4. táblázaton láthatjuk. Az adatokból jól érzékelhetjük, hogy ez esetben is Bákó megyében mutatkozik legmarkánsabban a különben egész Moldvára jellemző tendencia: a 19. században és a 20. század utolsó ötödében nemcsak a kecskék létszáma, hanem arányuk is nagyobb az átlagosnál. Különösen az utóbbi három évtized érdemel figyelmet, amikor az esztenán tartott kecskék aránya hat-tízszeresére növekedett, legnagyobb léptékben éppen Bákó megyében. Ebben az emberöltőnyi időben ugyanis az esztenák hagyományos világának értékrendje felbomlott. Ajuh már inkább teher, lekötöttség: bőre, gyapja - a szó szoros értelmében - a kutyának se kell, esztenán tartásáért hovatovább annyit kell fizetni, hogy azon megveheti a túrót a piacon. A csobánok is egyre gyöngébbek, a nemzedékeken át halmozódott tudású szakmunkásból fokozatosan segédmunkássá, sokszor lumpen elemekből verbuválódott béresekké züllöttek. Az a parasztember, aki még juhot tart, inkább nosztalgiából, állatszeretetből teszi, egyszerűen nem tudja elképzelni juhok nélkül az életét. De ha mindenáron túrót akar enni, akkor is egyre többet gondolkodik, hogy talán inkább kecskét kellene tartania, mert az után több sajtot kap, az többször fial kettőt-hármat, nem kell nyírni és a fölöslegessé vált gyapjú eltakarításával bajlódni, s még a juhénál gyöngébb takarmányon is megél. Ugyanis egyre kevesebb a kaszáló, ahol tavasszal szabadon legeltethetnek, a termesztett takarmánnyal bevetett földeken a gazdák nem engedik az őszi legeltetést. A kecskét viszont könnyen etethetik az erdőben, mert vágnak számukra ágakat s eszik a laput, a levelet. Ha közel hajolunk a témához, azt is megláthatjuk, hogy az utóbbi évtizedekben milyen sokféle tényező miatt csökkent a juhok, és mi okból nőtt a kecskék száma és viszonylagos gazdasági jelentősége. Cs. P., egykori pusztinai csobán elmondta: mikor a kollektívnak vége lett, a juhok nagyrészét eladták, maradt vagy százötven. ,Jég mérnök kezdte volna összegyűjteni a környező falvakból a juhokat, én meg is őriztem volna, de mikor fejni kellett, akkor a fiataloknak megdagadott az ujjuk, s nem tudtak fejni. Cselédek voltak, nem dologra valók. Aztán nem lett belőle semmi. S most nincs es Pusztinában esztena. De van egy ember, annak több juha van, mint az össze többinek." A csíki T. J. juhainak száma is apadóban: „az 1993-as 8 darabról [néhány év alatt] lecsökkent kettőre, s nem is akar ennél többet tartani. Az ok a takarmányhiány. Egyet-egyet a búcsúk alkalmával szokott levágni, vag keresztelőre adja ajándékba a gerekeinek," 4 4 Kelgyeszten D. M. szerint most a kecskékkel együtt 300 juhnál nincs több a faluban, az is 3^4 ember tulajdona. ,Jégnek van százötven, egnek ötven. Nincs, aki tartsa a johukat. Az éfjuság meg a világnak, s a vének nem tudják tartani." Pedig 1900-ban - megyék szerint eltérően - még 1,7—5,7, Bákó megyében éppen 3,4 kecske jutott egy-egy kecsketartó gazdára. Az utóbbi fél évszázadban a juhokkal együtt alászállt a bácsok és a csobánok becsülete is. A „szocialista gazdálkodásnak" nevezett korrupciós világnak ugyanis számos csobán haszonélvezője volt, és a juhászok nem a rájuk bízott állatok gazdáival működtek együtt, hanem a politikai és gazdasági hatalom néhány kiváltságos helyi képviselőjével. Ezt a pozíciójukat 1990 után is igyekeztek megtartani, úgyhogy sok helyen ma már valóságos istencsapásának számítanak ajuh- és kecskepásztorok. A klézsei D. A. elmondása 44 Benedek 1997. 215. 745
