Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

AGRÁRTÖRTÉNET - AGRÁRETNOGRÁFIA - SURÁNYI BÉLA: A rét és a legelő szerepe a 19-20. század magyar állattartásában

szántóföldön műveltek takarmányként hasznosított növényeket, egyúttal „felfedezik" a rétek és legelők gazdasági jelentőségét is. Számos forrás utal a rétek és a legelők gondozására, a gyomok, cserjék, bokrok irtására, a füves területeken a vizek elvezetésére. A szénakészítés

1 (kazalrakás, kazal méret) ma is helytálló szabályai szintén föllelhetők a gazdatiszteknek szóló utasításokban. Mindez azonban azt is jelzi, hogy a hazai mezőgazdaság fejlődésében az irányító szerepet átvevő majorsági gazdálkodás a takarmányozás terén zömmel továbbra is a legeltetésre és a réti szénára hagyatkozott. Ez utóbbi szerepére utal a „hiteles szénaosztó" munkakört betöltő személy léte, aki lényegében a gazdaság takarmánygazdálkodását irányította, felügyelte, amelynek legfontosabb mozzanata a szénakazlak szakszerű kezelése volt. Az újdonság erejével hatott, hogy már ekkor felbukkant a törökbúza (kukorica)

4 is az uradalmi utasításokban, ami később meghatározta a magyar állattartás takarmányozását. Amint látható, a takarmányozásban mutatkozó némi szemléletváltás nemcsak abban nyilvánult meg, hogy terjedt az új takarmánynövények szántóföldi müvelése - lucerna, takarmánytök stb. - hanem előrelépés történt a rét- és legelőmüvelésben is, noha az uradalmaknak is csak a töredékét érintette. A jobbágyok kezelésében lévő gazdaságokat illetően, a takarmányozás - ami szinte kizárólag a rétek és a legelők termésére épült színvonalában megrekedt a korábbi századok gyakorlatánál. A rét és legelő megítélése a 19-20. században „... A takarmány a mezőgazdaság lelkét, életelvét képezi" - írta Korizmics László

5 a 19. század utolsó harmadában. Az oly sokat hangoztatott alapelvet, miszerint hozzunk helyes arányokat mezőgazdaságunkba, csak az állattenyésztés felkarolásával lehetett valóra váltani. A hazai állattenyésztés fejlődését tekintve kevés esély volt arra nézve, hogy az állatállomány addigi takarmánybázisa elegendő biztosítékot nyújt az állattartás modernizációjához. A gazdálkodási szemléletbe mélyen beivódott az a téves nézet, hogy a rét- és legelőre alapozott állattartás korszerűtlen tartási-, takarmányozási forma és a váltás csak a takarmánynövények termesztésének fölkarolásával érhető el. A hazai rét- és legelőgazdálkodás elmaradt, illetve elhúzódó korszerűsítésének következményeit csak részben tudta ellensúlyozni a szántóföldi művelésű takarmányok megjelenése. Különösen akkor, amikor ez utóbbi sem arányaiban, sem pedig ütemében nem érte el a kívánt mértéket. Az is kétségtelen, hogy az okszerű gazdálkodásban követelmény volt a növénytermesztésállattenyésztés megfelelő arányának megteremtése, és a két főágazatot a takarmánynövények termesztése kapcsolta össze. Ez utóbbi megítélése egyoldalú volt - „túlértékelték" - annak ellenére, hogy jelentősége a gyakorlatban nem érvényesült. így a rétek és legelők csak elméletben létező termése egészítette ki a szintén csak az elvi felismerésben előnyt élvező szántóföldi müvelés hozamát, amely sem választékban, sem mennyiségben nem tudta ellátni a hazai állatállományt. Ez a szemlélet végigkísérte a 19-20. századot és csak nehezen adta fel hadállásait a 20. század utolsó harmadában. Lassan érlelődött az a felismerés, hogy a kapitalizálódó magyar mezőgazdaságban is szükség van az állattenyésztés „kiegyenlítő szerepére." Az állatállomány létszáma már a 19. században jóval meghaladta azt a nagyságot, amelyet a rétek és a legelők, valamint a termesztett takarmányok 3 Gaál 1974. 31. 4 Gaál 1974. 33. 5 Rodiczky 1882. III. 705