Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

AGRÁRTÖRTÉNET - AGRÁRETNOGRÁFIA - SURÁNYI BÉLA: A rét és a legelő szerepe a 19-20. század magyar állattartásában

A rét és a legelő szerepe a 19-20. század magyar állattartásában SURÁNYJ BÉLA Az állattartás történetében a természetes vegetáció hasznosításának a legeltetés a legősibb formája, amely évezredes múltra tekint vissza. Annak ellenére, hogy idővel más takarmányok is számításba jöttek - a világ számos részén mind a mai napig megmaradt kizárólagossága elsődleges szerepet töltött be az állatok ellátásában. Az idő múlásával változott, illetve bővült a gyep (rét + legelő) iránti igény köre és a hasznosítás módja. A mai világban együtt él, a múlt örökségeként, a legeltetéses állattartás ősi formája, a nomád pásztorkodás és a belterjes állattenyésztés több különböző típusa. Egyúttal átértékelődött a társadalomban a füves területek iránt támasztott igény is. A rétek és a legelők által uralt tér egyrészt a természetes növénytakaró egyik meghatározó alkotója, másrészt a mezőgazdaság szempontjából a gazdálkodási színtér egyik megtestesítője, mint művelési ág, harmadrészt pedig az emberi társadalom szerveződésének a színhelye is, amit az egykori nomád társadalmak képviselnek. Gondolván elsősorban az eurázsiai sztyeppövezetre, amely a lovas nomádnépek mozgásterét jelentette. Az emberiségnek a füves területekhez fűződő viszonyát hosszú időn keresztül az szabta meg, hogy a mezőgazdasági termelés, közelebbről az állattartás, milyen mértékben volt ráutalva, eltekintve a jövedelmezőségi szempontoktól. Az agrárium fejlődésének a velejárója volt, hogy ez a kezdetben nagyon szoros kapcsolat idővel lazult, és a rét-legelő egyre inkább kiegészítő szerepet kezdett játszani, aminek hátterében a szántóföldi művelés térhódítása, majd egyeduralma húzódott meg. Természetesen a környezeti feltételektől továbbra sem lehet eltekinteni, mivel az éghajlattal egyetemben meghatározzák az állattartás formáját, benne a takarmányozás módját. A füves területek legeltetéssel történő hasznosításának szemléleti egyeduralmára mi sem jellemzőbb, mint amit a hazai példa

1 is igazol, miszerint Magyarországon a 18. század végén, amikor az aliódiumok egy részén elkezdték termeszteni a takarmánynövényeket, a takarmányozásra, mint új fogalomra nem akadt megfelelő szó és Nagyváthy János jobb híján, az „ istállóban legeltetés " kifejezést használta. A legeltetéses állattartást űző népek körében a legeltetés mellett - noha időben és térben eltérve - többé-kevésbé ismerték a szénakészítést is. A Kárpát-medencébe betelepülő magyarok példának okáért, az itt élő szláv népességtől vették át az általuk teremtett szénakultúrát. A magyar állattenyésztés „klasszikus időszaka" a 18. század végére-19. század elejére véglegesen lezárult. A 15-16. században

2 úgy az aliódiumok, mint a jobbágygazdaságok takarmányozásában alapvető különbség nem volt. A majorsági gazdálkodás szerepének növekedése az állattartás takarmányellátásában is változást idézett elő. Mindez nyomon követhető a 16—17. századi földesúri utasításokban. Ez utóbbi időszakban már 1 Gaál 1974.32. 2 Gaál 1974. 30. 704