Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

A TÁJ ÉS A TÁJFORMÁLÓ EMBER - SZILÁGYI MIKLÓS: Szempontok a „régi vizes világ" mellékes haszonvételeinek néprajzi vizsgálatához - A teknősbéka és a kecskebéka

saságában) megkedvelő személlyel találkozott, okkal-joggal jelentette ki tehát, hogy „a magyar nép a békát sohasem ette, sőt utálta." Viszont igen sok, a bihari falvakra (jórészt a Sárrét vidékére) vonatkozó 18. századi adatot közölt a földesúr számára megvásárolt vagy a falvak elöljárósága által kötelezően beszolgáltatott teknősbékák évi mennyiségéről.

1 Ecsedi közléséből nemcsak azt (az egyébként gyakran idézett) adatot érdemes kiemelni, hogy 1777-ben a derecskei Eszterházy uradalom 16 településéről összesen 1700 darab teknősbékát szállítottak Kismartonba, illetve Eszterházára (és más években is egyegy faluból 100-200 darabot), mert „a hercegi család nagyon szerette a teknősbékát." Sokkal inkább elgondolkodtató, hogy: - Vajon miért köteleztek több bihari települést „békás tó" létesítésére és annak folyamatos karbantartására? - Ezek a tavak csak átmeneti tároló helyek vagy továbbtenyésztésre alkalmas vízállások is voltak? - Mert az ilyen tavakból való teknősbéka-kifogásért kifizetett „munkabér" és az egy békás tavat fenntartó konyári lakos magánszemélynek a „tenyésztésért" kifizetett vételár az utóbbit látszik bizonyítani! - Vajon miért fizettek a (korabeli árviszonyokhoz képest) viszonylag magas árat az uradalom tisztségviselői, illetve (olykor) a szolgáltatásra kötelezett falvak elöljáróságai a hercegi család számára beszerzett teknősbékákért? - Miért lehetett szükség a lápos-mocsaras helyekben igencsak bővelkedő Sárrétvidéken arra, hogy esetenként Bereg vármegyéből szerezzék be a teknősbékákat, ha a hercegi család igényét folyamatosan ki akarták elégíteni? Ezekre a kérdésekre csak az lehet a valószínűsítő válaszom, hogy a teknősbéka mégsem lehetett a lápos-mocsaras vidékek olyan értéktelen-haszontalan „mellékterméke," amely nap mint nap felkínálkozott az ott élőknek. Azaz nem lehet maradéktalanul igaz az a feltételezés, hogy a halászat-vadászat mesterfogásait ismerőknek jóformán munkát sem kellett végezniük a teknősbéka zsákmányolása érdekében. Egyrészt: aligha lehetett olyan hatalmas mennyiségben bármikor és bárhol feltalálni ezt az uraság által igényelt állatfajt, ha békás tavakra volt szükség, ahol az „úri konyha" folyamatos ellátása érdekében tartalékolni, részben „továbbtenyészteni" lehetett azokat, melyeket a fogás „főidényében" (azaz tavasszal) meg tudtak szerezni a rétséget kiválóan ismerő pákászok. Másrészt: a zsákmányul ejtés sem lehetett túl egyszerű, a halászattal szükségszerűen egybekapcsolódó munkamüvelet, s ez indokolhatja a relatíve magas vételárat. - A fogási nehézségeket látszik igazolni a Györffy István által „koronatanúként" idézett Birtalan Szilágyi János 1827. évi Sárrét-leírása: „.. .ez a szárazon egy tehetetlen lomha állat, a lakó vizében pedig nincs nála virgoncabb. Halászatját próbáltam, veszekedtünk vele tovább egy óránál, mint már úgy is fogollyal, míg a vészből kezünkre tudtuk keríteni."

4 Az archivális forrásokból származó további (és az alkalmilag fel-felbukkanó recens) adatok különösen indokolttá teszik a fenti kérdéseimet és a rájuk adható valószínűsítő választ! Györffy István, a nagykunsági pákászokról szólva, nem a paraszti fogyasztásból - az önellátás igényéből -, hanem abból indult ki, hogy a „régi úri házaink asztaláról, ha nagy kanállal ettek, nem igen hiányzott a tekenős béka", melyet „a pákászok békászattal 3 Ecsedi 1934. 238-242. 4 Györffy 1984. 35. - A teknősbéka fogására ez esetben az állóvizek jellegzetes halfogó rekesztéke, a vejsze ~ vész szolgált (vö. Szilágyi 2008. 199-200.). 581