Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

TÖRTÉNETI FORRÁSOK NÉPRAJZI ÉRTELMEZÉSÉNEK LEHETŐSÉGEI - VERES GÁBOR: Népi építkezés az egri hóstyákon a 18-19. században

az volt, hogy elavult építészeti megoldásnak tartották, melynek használata nem indokolt. A két világháború között azonban, még nagyon sok mestergerendás ház állt az egri hóstyákon.

1

3 Ez a lassú változás is jelzi, mennyire lényeges a népi építészet történeti vizsgálata, hiszen a népi kultúra nemcsak tájilag tagolt, hanem időben is korszakolható. A mestergerenda fölött - arra merőlegesen - helyezkedtek el a kereszt- vagy általgerendák, melyek a mestergerenda eltűnése után önmagukban tartották a födémet. Heves megye déli részén a födémek korábban vesszőből vagy nádból készültek, melyet a keresztgerendák fölötti részen betapasztottak. Az egri hóstyákon - az említett megoldás mellett - már 18. század második felétől találkozhattunk deszkafödémmel, amit a 19. században már széles körben alkalmaztak. Először a szoba mennyezete kapott deszkaborítást, majd a ház többi helyisége is. Általában fürészelt fenyődeszkát vagy pallót használtak, csak ritkán fordult elő bárdolt bükk- vagy tölgyfa. A pallókat a keresztgerenda fölött szorosan egymás mellé illesztették, míg a deszkafödém minden második eleme néhány centiméterrel takarta a mellette lévő két deszkát, ezzel biztosítva a hézagmentes fedést. A deszkafödémet a hóstyákon nem díszítették. Meszelése csak ritkán fordult elő, általában meghagyták a fa természetes színét. A 20. század elejétől újabb változásnak lehettünk tanúi. Megjelent, és széles körben elterjedt a stukatóros, vakolt födém. Az olasz eredetű szó valószínűleg a német nyelvből került a magyarba. Az eljárást a Heves megyei német nemzetiségű falvakban, Aldebrőn, Kompokon, Nagytályán is ismerték, de alkalmazása a polgári, nemesi építési gyakorlatból került át közvetlenül a parasztsághoz. A változást az az igény siettette, hogy a mennyezet is a falakhoz hasonló simaságot és festést, meszelést kaphasson. Ezt úgy tudták elérni, hogy a deszkafödémre nádfonatot erősítettek, s ezt követően már be lehetett vakolni, majd festeni. A Bükk-vidék egyik jellemző tetőszerkezete a hosszú ágasfás, szelemenes volt, melynél a tető súlyát nem a falak, hanem a ház két végén a földbe ásott oszlopok tartották. Elsősorban azoknál a lakóházaknál volt fontos, ahol a falakat - anyaguk teherbírása miatt - nem lehetett megterhelni a tető súlyával, így főleg a föld- és sárépítkezés esetén. A szelemen alátámasztására többféle ágast használtak. így a közfalakra támaszkodva fél- vagy ollóágas tarthatta a szelemengerendát. A 19. század elején - Heves megye déli részén - még általánosan használt szelemenes technikát a század végétől teljesen kiszorította a szarufás fedélszékes tetőszerkezet. Az egri hóstyákon ez a váltás már jóval korábban elkezdődött. A szelemenes technikát már a 19. században sem említik. A levéltári források a 18. századi meglétét viszont egyértelműen bizonyítják. 174l-ben és 1760-ban is említenek a városi jegyzőkönyvek „szelemen ágasos" lakóházat, a Felnémeti-hóstyán azonban 1769-ben már szarufás tetőszerkezetű házat is emeltek.

1

4 A tető formája az egész ház összképét nagyban befolyásolta. Mindkét alátámasztási megoldás több forma kialakítását is lehetővé tette. Egy-egy tetőformának divatja, hagyománya volt a településen, mely így az utcák képére is hatott. A 18. századtól csak nyeregtetőkkel találkozhattunk, a sátortető csak egyes gazdasági építményeken volt megfigyelhető. A tető hajlásszögét az alaprajz mellett a fedésre használt anyag, a héjazat is befolyásolta, de fontos szempont volt az építésnél a füstelvezetés módja és ezzel együtt természetesen a tüzelőberendezés elhelyezése is. 13 ENA 2957-86. 5. 14 ENA 1648-73.24. 493