Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

MIGRÁCIÓ - TÁJI KAPCSOLATOK - L. JUHÁSZ ILONA: Erdélyi menekültek Kassán és környékén az első világháború idején (A korabeli sajtó tükrében)

vigyenek az ottani magyaroknak. Az értelmiség, valamint az egyetemisták, főiskolások körében bizonyos fokú küldetéstudattal áthatott divattá vált az Erdélybe járás. Amikor Ceaucescu meghirdette a falurombolást, a szlovákiai magyarok körében aláírásgyűjtést is szerveztek tiltakozásul. A mai Szlovákia területén élő magyarok tehát mindig érzékenyen és cselekvően reagáltak az erdélyiek problémáira, ami lényegében a napig is így van. Ez már amiatt is figyelemre méltó, mivel más, Magyarország határain túl a környező országokban kisebbségbe került magyarokkal kapcsolatban már nem volt így. Figyelemre méltó többek közt az is, hogy a ma már magyar nemzeti szimbólumnak tekintett, ma már elsősorban emlékjelként funkcionáló, sokak által székely eredetűnek tartott egykori fából faragott sírjelet, a „kopjafát" Románia határain kívül legelső alkalommal éppen az egykori Csehszlovákiában, a Komárom mellett rendezett nyári művelődési tábor emlékére állították 1977-ben.

6

3 Izgalmas feladat lenne annak kiderítése, vajon mi az oka ennek az Erdéllyel szembeni megkülönböztetett figyelemnek. Érdemes lenne továbbá megvizsgálni, hogy vajon müködött-e a reciprocitás elve, az erdélyi magyarok mennyire viselték szívükön a mai Szlovákia területén élő magyarok sorsát, például hogyan fogadták a második világháború utáni szlovák-magyar lakosságcsere hírét, vagy pedig a magyarok deportálását Csehországba? Tiltakoztak-e ez ellen, illetve kifejezték-e szolidaritásukat valamilyen formában? Talán akad kutató, aki vállalkozik erre a feladatra. MELLÉKLET Az oláhok Szabadságharcunk óta két utált, gyűlölt név van a históriánkban: az orosz és az oláh, a román. Az elsővel a világháború kitörésekor menten szembenéztünk és hogy milyen szívósan, milyen eredményesen, azt a világháború eddigi történelme hirdeti. A nálunknál sokszorta nagyobb orosz csorda nem bírt velünk, sőt sokszor alánk került. Másik históriai ellenünk, a román eddig meghúzta magát. Veleszületett alattomosságával húzta halogatta a döntést, végtére azonban mégis színtvallott: habda állott velünk. A hadüzenet hosszú láncolatához 25 hó alatt hozzászokhattunk. Nem egyszer érintett kellemetlen csalódás baráti érzelműnek vélt, de ellenséggé vedlett nemzetek részéről. Nem titkoljuk a sok hadüzenet meglepett, kellemetlenül lehangolóan hatott. Most, a román hadüzenet első óráiban azonban nem érezünk semmi kellemetlen érzést, semmi meglepetést. Az egész magyar társadalom egész természetesnek, a román nép veleszületett alattomosságának tartja ezt a hadüzenetet, amelyet régen vártunk s amelyre már régen fel is készültünk. E hadüzenet tehát nem jelent egyebet, mint egyik régóta előkészített harcszíntéren a hadi operáció megkezdését. Tehát mint háborús esemény, nem sok vizet zavar a román hadüzenet. Több alcsoportja lesz legfeljebb a Höfer jelentésnek, de a bizalom a magyarok hatalmas Istenének megsegítésében, a végső diadalban a régi, a háború kezdete óta változatlan. Egészen más a helyzet, ha ennek a hadüzenetnek úgy bel-, mint külpolitikai vonatkozását nézzük. E két téren valóságos fellélegzést, levegő tisztulást eredményezett Románia hadüzenete. Magyarország életében az utóbbi évtizedekben állandó vörös fonál, vörös posztó volt a román kérdés. Furcsa, de úgy van, hogy Magyarország beléletében mindig arra kellett nézni, hogy mit szólnak ehhez vagy ahhoz a - románok nálunk, Magyarországon román képviselők, román bankok voltak s az erdélyi vármegyékben egyre kísértett a román terjeszkedés. Mi ezt mind türtük, mert békeszerető nép voltunk, mert kerültünk mindent, ami összekoccanásra vezethetne Romániával. 63 L. Juhász 2005. 29-31. 401