Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

MIGRÁCIÓ - TÁJI KAPCSOLATOK - BOROS LÁSZLÓ: Adatok Tokaj vásárvárosi szerepköréhez (17-20. század)

megszüntetése érdekében több olyan törvényt hoztak (1723, 1729, 1741, 1798), amely többek között megtiltja a szőlőtulajdonnal nem rendelkező kereskedőknek, hogy szőlőbirtokot, aszú szőlőt- és bort vásároljanak viszonteladás céljából, „...mód ne adasson a Sidónak se maga, se más nevében szőlőt bémi, avagytsak mívelni is meg nem engedtetik".

6 Az 1800-as évekre változott a helyzet. Megtalálhatók, s egyre gyakrabban tűnnek fel zsidók a kereskedelemben. „Májer Isák (1804) Tokaj városában lakos sidó [...] Lengyel országban Varsó városában Borokat szándékozván szállítani, ezen útjára recomendatoriális levelet kér [...] s részére kiadták."

7 Felvásárolták a helybeli termelők borait, s vagy maguk szállították külföldre, vagy közvetítették. Érdeklődésüket nem kerülte el az aszúbor sem. Részben felvásárolták az aszút, részben maguk is állítottak elő aszó szőlőből bort. A város társadalmában egyre jelentősebb hányaddal szerepelt a zsidóság, míg a görögök teret vesztettek. Úgy tűnhet, hogy a helyben szaporodó zsidóság mintegy kiszorította a görögöket korábbi pozíciójukból, vagy a kihúzódott görögök helyét gyorsan a zsidók foglalták el.

8 Amint azt már említettük, az Erdélyből a Felvidékre, majd onnan tovább Lengyelországba vezető igen fontos és forgalmas kereskedelmi út Tokajnál haladt át a Tiszán, mert ott a folyó ártere 2,8 kilométerre szűkül össze. A tokaji rév a középkortól kezdve országrészek kapcsolatát tette lehetővé. A vásárvonal jelentős állomáshellyé tette Tokajt. A 18. század közepéig a földesúri tulajdonban lévő csónakokkal, illetve hidasnak nevezett komppal szállította a Tiszán átkelni szándékozókat. A század közepén a Kamara, a harmincadvám tulajdonosa, egyben a helység földesura megépíti a folyón átívelő első állandó fahidat, tovább erősítve ezzel Tokajnak a régiók közötti árucserében játszó szerepét. 1753-ban már állt az átkelést megkönnyítő híd. Az 1771-73-ban készült kamarai térképek hűen és szemléletesen őrizték meg a híd és környékének objektumait. A tokaji part szikláira kifutó cölöplábakon álló fahídról a sóofficium épületeihez jutunk, majd tovább a tutajkikötőhöz. Ez a tokaji városképre jellemző partszakasz fogadta a Máramaros felől érkező tutajokat, tiszai néven „lábókat", melyekbe épület-, tűzifát, szőlőkarókat kötöttek össze. A kikötő partszakaszán vesszőből font hidacskák segítették a tutajok lassú kiemelését. A tutajkikötő egyben a város szélét is jelentette, innen haladt tovább az országút.' Gyulai Éva 1995-ben készített tanulmányában nagy alapossággal írta le, hogy a tokaji kamarai épületek a kor színvonalának megfelelő kivitelben és stílusban épültek fel. Az 1760-as években már állnak a kamarai építőművészet barokk ízlésű épületei a sótelepen, melyek a mai napig fontos városképi objektumai Tokajnak (3. kép). A sóhivatal közvetlenül a vízi útra, a Tiszára épült. Az 1771-ben újként említett nagy sóraktár ajtói a Tiszára néznek, hogy kikötve a hajókról közvetlenül a depositoriumba helyezzék el a sót. Az emeltes ikerépületek közül a raktárhoz közelebbi a sóhivatal vezetője és a mázsamester, valamint egy sómázsáló számára épült, mellette lévő hasonló épület pedig a sóellenőr kvártélyháza, aki mellett szintén mázsamester és sómázsáló lakik. Szemben az uradalmi kocsma és istálló, majd az élelmezési tiszt lakása, valamint a kincstári magtár emeletes épülete

1

0 (3. ábra). 6 Pap 1985. 7 Bencsik 1995. 189. 8 Bencsik 1995. 189. 9 Gyulai 1955. 201. 10 Gyulai 1995. 204., Mohe-Laszgallner 1828. 68-69. 302