Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

TÁRGYAK - GYŰJTEMÉNYEK - BALÁZS GÉZA: Nyelvészeti muzeológia Egy formálódó tematikus muzeológia a nyelvmúzeum kapcsán

magyar nyelv történetével és jelenével kapcsolatos - de ez lehetetlenség. A nyelvemlékeket gyűjthetné, de ezek részben korlátozottan állnak rendelkezésre, részben a meglévőket senki nem adja oda (még kiállításra se nagyon), s Széphalomban az őrzésük is nagyon sok problémát vetne föl. A múlt nyelvemlékeiről tehát lemondhatunk. De a nyelvemlékeknek van egy sajátos változata, a népi írásbeliség emlékei - amelynek nincs szakavatott intézménye (a Néprajzi Múzeum gyűjt ilyen tematikájú anyagot, pl. az Ethnológiai Adattárban). Fölöslegesnek tűnik a magyar nyelvészeti szakirodalom teljes gyűjtése is, hiszen a nagy könyvtárak ezt már végzik, s vajon miért lenne ennek a központja éppen Széphalom. Egy másik nyelvemlékfajta az ún. kisnyomtatványoké. Ennek is van szakavatott gyűjtőhelye, az Országos Széchényi Könyvtár, de talán lehetne találni sajátos feladatot. Egy harmadik sajátos nyelvemlékfajta a „hangemlék": ezzel a Petőfi Irodalmi Múzeum foglalkozik, s számos helyen van még hagyományos vagy digitalizált magyar nyelvi anyag (elsősorban népi szövegekre gondolhatunk). A Nyelvmúzeumnak lehetne ilyen funkciója is. Fölvethető, hogy a magyar nyelvért elsősorban a nyelvészek a felelősek, ezért egyfajta nyelvészeti emlékhely is lehetne a múzeum. Itt a tudománytörténettel kapcsolódik össze a múzeum. De tény, hogy a magyar nyelvészeknek eddig nem volt olyan kutatóhelye, amely emlékeikkel foglalkozik. Mivel foglalkozhat, mit tartalmazhat egy nyelvi múzeum? Leginkább, legegyszerűbben ezt mondhatjuk: egy nyelvre vagy a nyelvek egy csoportjára, esetleg általában a nyelvekre vonatkozó dokumentumokat (adatokat), ismereteket. Ezek között - muzeológiai szempontból - kiemelkedő szerepe lehet a történeti nyelvi emlékeknek (nyelvemlékeknek, nyelvi tényeknek), a nyelvi megjelenítés különböző technológiáinak (a beszéd és az írás különböző módjain át az internetig), a nyelvi műveltség különleges értékeinek, értékhordozóinak (írók, költők, tudósok, könyvek, azon belül adattárak, szótárak). És ide kapcsolhatjuk a nyelvi műveltség átadásának fontos szervezeteit, eseményeit is (pl. család, iskola, civil szervezetek, nyelvművelő mozgalmak, nyilvánvalóan ezek tárgyi és szellemi vonatkozásait). Valamint megjeleníthetők egy „nyelvmúzeumban" a nyelvhez valamilyen szoros vagy tágabb asszociációval kapcsolódó egyéb művészeti alkotások: képzőművészeti, zeneművészeti, színművészeti, és főként iparművészeti, alkalmazott művészeti alkotások. Más (formai) rendszerezés szerint a nyelvészeti muzeológia foglalkozhat különféle technológiájú írott szövegek (kézzel, géppel írott, nyomtatott, internetes, sms stb. szöveges emlékek), hangzó anyagok (hangfelvételek), képanyag (álló- és mozgókép), valamint tárgyak gyűjtésével. Minden azonban „pusztán" csak gyűjtés, raktározás, amelynek már a kezdetén fölmerül a kérdés: de miért, és miért pont a nyelvmúzeumban. Az általánosságokon túl nehéz erre a felelet. A magyar nyelvű írott és hangzó anyagokat (voltaképpen hungarikumokat) a nemzeti könyvtár (Országos Széchényi Könyvtár) és a nemzeti hangarchívum (Nemzeti Digitális Akadémia) gyűjti, rendszerezi. Másodpéldányok gyűjtése persze fontos, de a Nyelvmúzeumnak mégsem lehet ez a fő profdja. Tehát: valamilyen szempontból válogatni kell. Éles határt nem tudok szabni, de a tevékenységnek a középpontjába mégis csak a magyar nyelvészet, nyelvtudomány és nyelvi kultúra-ápolás kulcsszavait kell tenni, s elsősorban az erre vonatkozó anyagot („nyelvészeti hungarikumot") kell gyűjteni. A Nyelvmúzeumnak valamiféle „magyar nyelvtudomány", „magyar nyelvkultúra-történeti" adattárrá, műhellyé és nyelvi-közművelődési fórummá kell válnia. Még ez is eléggé 141