Gyulai Éva - Viga Gyula (szerk.): Történet - muzeológia : Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Veres László tiszteletére (Miskolc, 2010)
GAZDASÁGTÖRTÉNET - Kaján Imre: Érdekek és ellentétek - árvízvédelem és gazdálkodás
Volt azért más is. A folyók mentén élők számára évszázadok óta természetes volt az árvíz, azzal együtt éltek, szenvedték kárait és élvezték hasznát. A folyókon az árvizek az alacsonyabb tennészetes folyóparti helyeken léptek ki a mederből és ott is folytak vissza. Az így kialakult ideiglenes „medreket" a magyar nyelv fokoknak nevezte el. A fokokon kilépő vizet azután terelték, visszatartották, kisebb csatornákkal ide-oda vezették, hogy minél tovább hasznosíthassák. Az ártéri életmódnak ez a mára idillivé magasztosuló, kétségtelenül természetközeli, ám valójában rendkívül embertelen, kegyetlen volta a 18. század közepén már túlhaladottá vált. A teljesen az időjárásnak-vízjárásnak kitett élet csak nagyon kevés embert volt képes eltartani, őket is roppant szerényen. Ott azonban már, ahol megindult valamiféle árutermelés (pl. a Jászságban, Nagykunságban és a nagybirtokokon), hamar felvetődött a fokok eltömése azért, hogy legalább a folyótól távolabbi területeken gazdálkodhassanak. A jász-kun területekre visszatelepedők 1745-ben vették vissza (készpénzért!) az 1279-ben Kun László királytól kapott, ám 1702-ben elveszített szabadságukat és birtokaikat. Ezután kezdeményezte négy nagykunsági település - Karcag, Kenderes, Kisújszállás és Kunhegyes - a legfőbb árvíz-okozó, a Mirhó-fok elzárását, amelyet 1754-ben a Mirhó-gátXa\ meg is tettek. Jól kalkuláltak: rétjeik és legelőik vízellátásához elegendő volt a Hortobágyból és a Berettyó fokain kilépő víz. A térség egyik befolyásos nagybirtokosa, a már említett Orczy Lőrinc is hamar átlátta a dolog hasznát, s a gátat hullámverés ellen rőzseművckkel erősítette meg, elé pedig védőfüzest telepített. 1 2 Mégis elbontatta Szolnok megye a gátat 1776-ban, mert az időközben bekövetkező árvizek (1770., 1772., 1774.) sorra emelkedő szintjét annak tulajdonította, hogy a Tisza árvize nem tud a Mirhó-fokon át kilépve szétterülni a Tiszántúlon. Az emelkedő árvízi maximumok szintjét valószínűsíthetjük: a Tisza és mellékfolyói vízgyűjtőjén megindult intenzív fakitermelés változtathatta meg a lefolyási viszonyokat. Bizonytalanabb a megyei lépés magyarázata: talán a korábban ártéri életmódot folytatók megélhetésének elvesztésétől és ennek következményeitől tartottak. De bárhogyan is, az idő kerekét már nem lehetett visszaforgatni: újabb kilenc év elteltével immár sokkal erősebb gát épült a Mirhó elzárására. A közmunkával készült gátat - addig egyáltalán nem természetes módon - mérnöki és más „műszaki" szakember (pl. vízimolnár) közreműködésével emelték, ez pedig jól mutatja a lépés akkori súlyát. Az elkészült földgátat nagy ünnepség keretében adták át 1785. július 28-án. Erdődi János ez alkalomra írott verse illusztrálja igen jól a teljesen megváltozott hozzáállást: ,, Mirhó te mind magad, s még neved is elvész, Végső romlásodra föld, ásó, kapa kész. Felhatolt az égre sok szegény ínsége, Amelyet okozott Mirhó dühössége. [...] Nem élsz, még neved is eltöröltetik már, Sőt, hogy éltél az is felejthetetlen kár. " Ennek a vízvidéknek az árvízi gondjai megoldására nyújtott be tervezetet Gaszner Lőrinc Bihar megyei mérnök 1796-ban, a Berettyó szabályozását szorgalmazva. Az érdekeltek Mezőtúron tanácskoztak 1796. augusztus 8-án, majd azzal utasították el a tervet, hogy amíg nem tudják, hogy a Tisza, a Hortobágy, a Berettyó, vagy valamelyik Körös 12 Károlyi-Nemes 1975. 398
