Gyulai Éva - Viga Gyula (szerk.): Történet - muzeológia : Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Veres László tiszteletére (Miskolc, 2010)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Kaján Imre: Érdekek és ellentétek - árvízvédelem és gazdálkodás

Bottyán János ,jó vízen járó" volt,

1 ezt katonai erényei között tartották nyilván. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy az ország vízjárta területein zajlott Vak Bottyán élete, s ő jól kihasználta azt a terepismeretet, ami előnyére volt a török elleni háborúban, majd a Rákóczi-szabadságharc idején a Habsburg-seregek elleni harcokban. A kurucok számára hamar egyértelművé vált, hogy a reguláris hadviselés nem hoz nekik sikert, inkább a gerillaharc lehet eredményes. Ajó helyismeret a vízjárta területeken, a mocsarak s átkelőik jó ismerete, esetenként felismerése nagyon hasznos, a legértékesebb tudások egyike volt. így sikerülhetett az, hogy Bottyán sokkal kevesebb emberével, ám a gyors helyváltoztatás képességével a vonuló császári hadak folytonos támadását érhette el, ezzel pedig nagyobb erőt mutathatott. Vizsgált korszakunk kiindulópontjáról, a 18. század elejének természeti állapotairól sajnos nem rendelkezünk biztos tudással: csak nagyon kevés területről vannak egykorú térképeink. Ezek zöme a török elleni hadak vonulásakor, majd a határkijelölő tárgyalásokhoz készült,

2 más céllal tehát, mint amik az egykori életkörülmények megismerésére alkalmasak. Arra viszont mégis kiválóan megfelelnek, hogy meglássuk: az első polgári mérnökök jó fél évszázad múlva történő megjelenéséig vajmi kevés változott - tehát a kép visszavetíthető. Az a korabeli forrásokból visszakövetkeztethetően, az ártéri életmód és haszonvétel - helytelen kifejezéssel ártéri gazdálkodás - a visszahódított területeken általános volt. Ez a medrükből árvízkor szabadon kiöntő folyók vizének nagy területen történő terelését, zsilipelését jelentette, valamint a visszatartott vizek hasznosítását halszaporítással, öntözéssel. Az egymástól szinte teljesen elszigetelten működő vízjárta „rendszereket" a helyben lakók működtették, hiszen a generációról generációra származtatott helyismeret alapján ők voltak erre képesek.

1 Az ország vízjárta területeiről a katonai felmérésekig nem áll rendelkezésre hiteles forrás, ám ezek sem tüntetik fel az árvízi elöntéseket, csupán a tartós vízborításokat (lefüzödött holtágakat, tavakat). Az 1842. évi árvíz adott alkalmat először arra, hogy a magyar mérnökök egy immár létező és elegendő részletességű térképre (a folyómappációk lapjaira) rájelöljék az árvíz legmagasabb elöntési vonalát. A második világháború során jelentős részben elkallódott, vagy megsemmisült, több ezer lapból álló egységes térképegyüttes alapján azonban még időben,

4 1938-ban elkészült a szakemberek által csak „pocsolyatérképnek" nevezett összesítő mappa a Kárpát-medence szabályozások előtti vízjárta területeiről,

5 amely az egykori térképlapok egyesítésével készült. Ez alapján számították ki a vízborította területek nagyságát és százalékos arányát. Ebből tudjuk, hogy a leginkább árvíznek kitett magyar területeken - Moson, Győr. Tolna és Bács megyében 1 Várkonyi é. n. 2 Deák 2005. 3 A kérdésről nincs történettudományi konszenzus. Andrásfalvy Bertalan és követői fokrendszerekről és azok nagy rendszerekként történő működtetéséről írnak, míg Deák Antal András és jelen tanulmány szerzője ezt cáfolja. 4 A Körös Mappáció 1821-23 között készült 68 térképlapon, a Duna Mappáció 1823^15 között 2444 térképlapon, a Tisza Mappáció 1834-50 között született meg 2487 térképlapon. 5 Magyarország vízborította és árvízjárta területei az ármentesítő és lecsapoló munkálatok megkezdése előtt. Kiadja a M. Kir. Földmüvelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézete. Budapest, 1938. Méretaránya 1:600 000 A térképet a szocializmus korában is közreadta a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet (VITUK1) 1968-ban, A Kárpát-medence vízborította és árvízjárta területei az ármentesítő és lecsapoló munkálatok megkezdése előtt címmel. 395