Gyulai Éva - Viga Gyula (szerk.): Történet - muzeológia : Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Veres László tiszteletére (Miskolc, 2010)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Takács Péter: Adalékok Zemplén megye lakosságának sóellátásához a 18. század utolsó harmadában

fizettek. Egynapi kaszálásért vagy szőlőkapálásért 18 krajcárt. Egy szekeres napszámot függően annak nehézségétől - 48 krajcártól egy forintig, azaz 60 krajcárig díjaztak (bár az étkezéssel és itallal kiegészített napszámbér akkoriban is divatozott). Ezeket a kötelmeket figyelembe véve, egyszerű szorzással és osztással kiszámíthatjuk, hogy egy-egy háznépnek mennyit kellett a létfeltételt jelentő sóért dolgoznia. Az embereknek és állatoknak szükséges só mennyiségéből azt is megbecsülhetjük, hogy évenként hány szekeret kellett a vármegye lakosságának kiállítani, hogy a raktárakban mindig legyen só, és a pénzéért ki-ki időben és zavartalanul hozzájusson. Amint az adatokból kitűnik, a tokaji sóraktárban - másfél-kétezer mázsa rátartással annyi sót tárolhattak, amennyire évenként a Zemplén megyében élőknek szükségük volt. Mivel azonban a homonnai, terebesi, nagymihályi és sztropkói raktárakat Tárkányból és Sóvárról töltötték fel, ezeket - feltehetően a forgalomtól függően - évenként kétszer is kiüríthették a lakosok. Ebből a négy raktárból sejthetően évenként mintegy 31-32 000 bécsi mázsa sót vásároltak. A még szükséges 12-13 ezer mázsát közvetlenül Sóvárról, Tokajból és Tárkányból szerezték be. Egy-kétezer mázsát a szomszédos vármegyék vásárain, piacain is

1

4 vásárolhattak. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, esztendőnként önként vagy vármegyei parancsra több ezer sóutat kellett megtenni az egyes sóházak között. Sóutak A korabeli, többségükben fatengelyes szekereket és szekérkerék taposta utakat magunk elé képzelve, alighanem meg kell elégednünk azzal, hogy egy-egy sóteher Tárkányból sem, Sóvárról sem lehetett több 10-12 bécsi mázsánál. Mai mértékkel megközelítően 6-8 mázsánál. Ennyi terhet számolva egy-egy szekérre, hozzávetőlegesen 3655^1386 szekér sót kellett évenként raktárról raktárra, sófőzőből sódepositoriumba „utaztatni". Onnan már háton batyuban, lóháton, szekérrel, targoncával, talicskával is haza lehetett vinni, hogy a só betöltse az embert és állatot egészségben és életben tartó szerepét. Sóutak Tárkányból Zemplénben a leggyakoribb sóutak Tárkányból indultak. Arról, hogy a tárkányi sóházból kereskedés céljára vásárolnak sót, a Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezés faluvallatásai során csak Deregnyő lakói vallottak: a „tárkányi só Depositoriumbúl sóval kereskedhetünk".'

5 Ha kereskedés céljaira nem is, de saját háztartásuk számára valószínűleg mindazok vásároltak itt, akik önként vagy a megyei hatóság parancsára sót szállítottak innen valamelyik zempléni raktárba. Ilyenek sokan voltak. A sószállítás a kötelező parancs mellett kereseti lehetőség is volt. Sokan az ezzel szerzett pénzből rótták le évi adójukat. Mint kereseti lehetőséget, elég sok helyen emlegették. Zemplén megyében legtöbben Tárkányból indultak sóval rakott szekerekkel a többi mezőváros raktárai felé. Ladmóc úrbéresei szerint a alá való szekerezésben módjok vagon, mivel a tárkányi sóház kétmérföldnyire vagon helységekhez". „Módjok volna a tárkányi sóházbóT Szöllőske lakóinak is sót fuvarozni, de ezt „nem szokták gyakorolni." Korábban „tanálkoztak némelyek, akik ezen sóvitelben iparkodtak" Királyhelmecen is. 14 Takács-Udvari 1989. 358-381. 15 Takács-Udvari 1995-1998.1.29-30. 373