Gyulai Éva - Viga Gyula (szerk.): Történet - muzeológia : Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Veres László tiszteletére (Miskolc, 2010)
KÉZMŰVESSÉG - IPARTÖRTÉNET - Hadobás Sándor: Gróf Andrássy Manó szerepe a rudabányai nagyüzemi vasércbányászat megindításában
Gróf Andrássy Manó szerepe a rudabányai nagyüzemi vasércbányászat megindításában HADOBÁS SÁNDOR Rudabánya Borsod-Abaúj-Zemplén megye északnyugati részén fekvő kisváros, közel a szlovák határhoz. A településtől északkeletre húzódó kicsiny Rudabányai-hegységben a földtörténeti fejlődés folyamán hatalmas vasérctelep alakult ki, amely ezüsttartalmú ólomércet, valamint másodlagosan keletkezett rézásványokat is magában foglalt. A terület ásványkincseire már az őskor embere is felfigyelt, így nem túlzás azt állítani, hogy a történelmi időkben itt mindig folyt valamilyen bányászati jellegű tevékenység. Az őskőkorban a kőeszközök nyersanyagait és a kultikus célokra szükséges festékanyagokat fejtették. Az újkőkorban már a termésrezet is hasznosították, úgy, hogy felmelegítve árakat, tűket, apró réztárgyakat kalapáltak belőle. A réz- és bronzkorban a termésréz bányászata vált egyre intenzívebbé. A hatalmas vasérctelep első kiaknázói valószínűleg a szkíták voltak (Kr. e. 7-3. sz.), őket a kelták követték a Kr. e. 4-2. században. A Kr. u. 8. századtól szláv vasmüvesek éltek és dolgoztak a környéken: régészeti leletek bizonyítják, hogy a magyar honfoglalás előtt, alatt és még utána is egy darabig kis bucakemencéikben rudabányai vasércet dolgoztak fel. A bányahely, később pedig a közelében kialakuló állandó település tőlük kapta a Ruda ('vasérc') nevet. A 14. században Rudabánya bányavárossá emelkedett, ami annak volt köszönhető, hogy újonnan betelepült német bányászai és kohászai a réz mellett ezüstöt is termeltek. Ekkor a vasérc fejtése nem volt jelentős. Az 1560-as évektől állandósuló török zaklatások következtében a bányászat megszűnt, a település jobbágyfaluvá süllyedt, és a szendrői vár tartozéka lett. Közel 300 évig csak kisebb próbálkozások történtek a termelés újraindítására, nem sok sikerrel. A könnyen kitermelhető (felszíni kibúvásokban is jelentkező) vasércet már a 18. század közepétől szerették volna hasznosítani saját üzemeikben a bükki vashámorosok, azonban a magas szállítási költségek miatt próbálkozásaik rendre kudarcot vallottak. A 19. században előbb a diósgyőri vashámor (1841-1867), majd 1871-től néhány évig a kincstár, vagyis a magyar állam folytatott bányászatot. Ahhoz azonban, hogy a rudabányai vasércet fejlődő vasiparunk rendszeresen és megfelelő mennyiségben hasznosíthassa, szükség lett volna a már meglevő Sajó-völgyi vasút Barcika állomásáig egy kb. 15 km hosszú szárnyvonal megépítésére. Erre a kincstár nem akart pénzt áldozni, így továbbra is csak elenyésző mennyiségű vasérc került Rudabányáról a kohókba. Az 1867-es kiegyezés után az idejétmúlt kisüzemről a nagyüzemi termelésre való áttérés következtében a magyar vasipar gyors fejlődésnek indult, ezért egyre több vasércre volt szükség. A növekvő igényeket csak új bányák nyitásával lehetett biztosítani. A geológusok és a bányavállalkozók kutatásokba kezdtek a szóba jöhető területeken. Rudabánya sem maradt ki a sorból. Gróf Andrássy Manó gömöri arisztokrata, bánya- és kohóvállalkozó felfigyelt a kiaknázatlan, jó minőségű hatalmas ércvagyonra, és 1872-ben megkezdte a vasérckutatásokat a kincstári bányákon kívül eső területeken. 175
