Fehér Béla (szerk.): Az ásványok vonzásában, Tanulmányok a 60 éves Szakáll Sándor tiszteletére (Miskolc, 2014)
Kecskeméti Tibor: A földtani tudománytörténet-írásról
A földtani tudománytörténet-írásról 127 azon eszmék, gondolatok, elméletek története, melyek a tudományt létrehozták, érdeklődését, szemléletét mozgatták, tárgyát és módszereit alakították” (Kosa, 2001). Tágítva a megismerés körét, minden tudománynak, tudományágnak megvan a maga történeti fejlődése. Előbbiek értelmében ezek fontosabb változásait, eseményeit, állomásait rögzíti a tudománytörténet. E mozzanatok rögzítése már a régebbi korokban is megtörtént, ezzel forrásanyagot szolgáltatva az újabb szaktudományos, valamint tudománytörténeti kutatásokhoz. 5. Néhány elvi kérdés Ezek körében azokat az elvi megállapításokat, alapokat vesszük sorra, melyek a tudo- mánytörténet-írás során a legfontosabbak. Elsődleges a megtörtént események hiteles feltárása. Itt nem csak magának az eseménynek a pontos rögzítése alapvető, hanem az azokhoz fűződő, azokból deriválódó adatok rögzítése is. S a kutatás e fázisában rögtön figyelni kell az esetleg adódó összefüggésekre is: mi miért történt? Ugyanis az események nem légüres térben történnek, hanem számos tényező játszik kialakulásukban. A történetileg megtapasztalható, megragadható esemény egy bonyolult összefuggéssor eredménye, amit az összefüggések „szálai” szerint kell elemezni. Képes hasonlattal élve: egy zajló folyón különböző méretű és alakú jégtáblák mind a folyásirányba tartanak, de hogy adott pillanatban egy-egy jégtábla a meder metszetében mely irányba sodródik, azt a többi jégtáblához való ütközések intenzitása és eredője szabja meg. Mindig szem előtt kell tartania a tudománytörténésznek, hogy az általa művelt szaktudomány-történet az egyetemes történelem része. Azaz elemzése során feltétlen figyelni kell a történelem nagy eseményeire. Főként a nagy társadalmi és gazdasági mozgásokra, de különös figyelemmel kell lennie a tudomány fejlődésére, az oktatás és művelődés jelenségeire. S minderre globálisan, regionálisan és lokálisan is. Fontos itt is az egymásra következés, tehát a változásokat, jelenségeket nem csak egy, hanem több egymást követő időmetszetben is érdemes rögzíteni. Lényeges mozzanata a tudománytörténetnek az egy-egy eseményre, intézményre, személyre vonatkozó adatok lehelő legteljesebb összegyűjtése és az adatok „szenvtelen” előadása. Már a korai történetíróknál is alapkövetelmény volt a „sine ira et studio” elve, azaz az adatok „harag és részrehajlás” nélküli interpretálása. Bár, Romsics Ignác történész- professzor a Mindentudás Egyeteme 2002. október 7-i előadásán kijelentette: „Teljesen objektív történetírás nincs, nem volt, és nem is lesz”, törekedni kell a szubjektivitás háttérbe szorítására, a minél teljesebb objektivitásra. Fontos, hogy a kutatások ne másodlagos források, anekdoták, „legendáriumok” alapján történjenek. Ugyanis a másodlagos források sok esetben „öröklött” hibákat, tévedéseket tartalmazhatnak. Ezért lehetőség szerint menjünk vissza a levéltári eredeti forrásig, vagy más hiteles dokumentációig. Gyűjtsünk témánkhoz minél több eredeti forrást, iratot. Vizsgáljuk meg ezek hitelességét, megbízhatóságát és objektivitását (cui prodest?). Egykorú események esetén szükséges lehet érintett kortársakat, tanúkat is megkeresni, s megnyilatkoztatni. Ennek az ún. oralis históriának (szóbeli történelem) egyre nagyobb szerepe van. Egyes történészek szerint, ha egy eseményről egymástól függetlenül több tanú ugyanúgy nyilatkozik, akkor az ilyen nyilatkozatnak olyan hitelesítő ereje van, mint egy írásos
