Kurta Mihály - Pató Mária (szerk.): Múzeumandragógia (Múzeumandragógia 1. Miskolc-Szentendre, 2010)
KURTA Mihály: MÚZEUMANDRAGÓGIA ÉS MÚZBUMMEDIÁCIÓ. INNOVÁCIÓS TÖREKVÉSEK A MÚZEUMI KULTÚRAKÖZVETÍTÉSBEN
A MAGYAR NYELV MÚZEUMA, SZÉPHALOM, 2009. MÁJUS 1 l-l 2. 47 korábban érdekeik előremozdítására bevetettek. A Nyugat elleni lázadást eredetileg a nyugati értékek egyetemességének hangoztatása legitimálta, most viszont a nem nyugati értékek magasabbrendűségének hangoztatása legitimálja. Ezen attitűdök kialakulása a Ronald Dore által „második generációs őshonosodási jelenségnek" nevezett folyamatról tanúskodik. Mind az egykori nyugati gyarmatokon, mind pedig a független országokban — például Kínában és Japánban — „az első 'modernizáló' vagy 'függetlenedés utáni' nemzedék gyakran szerezte képesítését külföldi (nyugati) egyetemeken, kozmopolita (nyugati) nyelveken. Részint azért, mert első külföldi útjukkor még befolyásolható tizenévesek voltak, így a nyugati értékek és életmód vállalása könnyen lehetett meghatározó a számukra." A jóval nagyobb második generáció zöme ezzel szemben otthon szerzi meg képesítését, azokon az egyetemeken, amelyeket az első generáció teremtett, és az oktatás nyelve mindinkább a helyi, semmint a gyarmati nyelv. Ezek az egyetemek „jóval felszínesebb kapcsolatot teremtenek a nagyvárosi világ kultúrájával", „a tudás pedig fordítások révén őshonosodik — ráadásul rendszerint korlátozott mennyiségű és rossz minőségű fordítások révén". Ezen egyetemek diplomásai rossz néven veszik a korábbi nyugati oktatásban részesült generáció dominanciáját, így gyakran „engednek a helyi ellenzéki mozgalmak vonzerejének". Miközben a nyugati befolyás viszszaszorul, a fiatal feltörekvő vezetők már nem folyamodhatnak többé a Nyugathoz erőért és jólétért. A siker eszközét saját társadalmukon belül kell megtalálniuk, ezért alkalmazkodniuk kell annak értékeihez és kultúrájához. Az őshonosodás folyamatának nem feltétlenül kell kivárnia a második generációt. A rátermett, érzékeny és alkalmazkodó első generációs vezetők maguk is őshonosodnak. Hogy csak három nevezetes esetet említsünk: Mohammad Ali Jinnah, Harry Lee és Solomon Bandaranaike. Ok, sorrendben Oxford, Cambridge és a Lincoln's Inn kitűnő hallgatói voltak, remek ügyvédek, és társadalmuk elitjének erősen elnyugatiasodott tagjai. Jinnah elkötelezett materialista volt. Lee, egy brit miniszter szavaival, „a legkiválóbb, megveszekedett angol Szueztől keletre". Bandaranaike keresztény neveltetésben részesült. Am ahhoz, hogy nemzetüket a függetlenségig, sőt azon túlra vezethessék, őshonosodniuk kellett. Visszatértek őseik kultúrájához, és közben időnként identitást, nevet és meggyőződést változtattak. M. A. Jinnah angol ügyvéd Pakisztánban, Quaid-i-Azam néven, a korábbi Harry Lee pedig Li Kuan-ju lett. A materialista Jinnah, a pakisztáni állam alapjának számító iszlám buzgó hirdetőjévé vált. Az „angol" Lee mára megtanulta a mandarin nyelvet, és a konfucianizmus értő hívévé vált. A keresztény Bandaranaike áttért a buddhizmusra, és a szingaléz nacionalizmus felé fordult. A nyolcvanas és kilencvenes években az őshonosodás az egész nem nyugati világban általánossá vált. Az iszlám újjáéledése és az „újraiszlámosodás" meghatározó folyamat a muzulmán társadalmakban. Indiában a nyugati formák és értékek elutasítása, valamint a politika és a társadalom „hindusodása" az uralkodó tendencia. Kelet-Ázsiában a kormányok a konfucianizmust szorgalmazzák, a politikai, értelmiségi vezetők országaik „ázsiaiasodásáról" beszélnek. A nyolcvanas évek közepénjapán a „Nihonjinron", azaz a japán- és japánság-elmélet megszállottjává vált. Egy vezető japán értelmiségi kifejtette, hogy országa történelmileg „a külső kultúrák importjának" és „e kultúrák másolás és finomítás útján történő 'őshonosításának'
