Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Menekülés az irodalomban

gének, düettantizmusának rovására kni. Pecüg csak egy alapjaiban megrendített, élethitében megingatott, beteg lélek nyugtalan sóvárgása ez, a századforduló fáradt gerincét tapinthatjuk benne, kétségbeesett kapaszkodás valami, akár csak egy fantóm után is a fájdalmasan érzett ürességben, társkeresés a lélek magányosságában. Ebből a szempontból rendkívül jekemző két törté nekni regénye, A. láthatatlan ember, de különösen az Isten rabjai, míg az Egri csillagok az emktett sajátos tiszta, de elnéző reakzmus terméke. Gionónál e helyett a fáradtság helyett dacos lázadást találunk, s lírai nyugtalanság helyett drámai türelmetlenséget, a csöndes magábavonulás helyett forradalmi kiákást. De a mítoszkeresésnek mindketten egyformán megszáüottjai az általános kiábrándultságban s e tekintetben saját lelkük chiméráját hordozzák, akár a keleti vakások ködalakjaka vélnek ezekben ráismerni az kástudók (Gárdonyi), akár a korai görög mitológia faunjaka és kentaurjaka (Giono): egyformán ősi, civikzációekenes ösztönök hajtják őket, s végeredményben éppen egy tiszta és teljes szekemi decentrakzáció felé. Csak gondoljunk arra, mit jelent ez a magatartás az kodalmi élet szempontjából. Müyen szembenáüás Giono magatartása Párizs babüoni kodalomrengetegével, mely még Mauriacot, Gascogne erősfejű, földszagú fiát is képes volt magához rántani (utóbbi regényei tiszta Párizs adta kérdéseket bogoznak). Az „egri remete" pedig akkor sáncolta be magát az egri vár tövébe, mikor a zsurnaksta szeüem legjobban dühöngött Budapesten s amikor nagy kortársa, Ady Endre hasztalan vergődött a centrakzmus karjaiban, hasztalan kiáltott segítségért az elsüllyedt falu felé, Budapest könyörtelenül felfalta s elnyelte őt. Gárdonyi volt talán az első a föld menekültjei közül, de Giono nem az utolsó. (Sőt, a magyar kodalomban már sokkal előbbre van ez a mozgalom: programmot kapott és problémákat lát.) Ügy látszik, mintha valami nagy népvándorlás indult volna meg a föld felé, az egyszerű életértékek felé, valami roppant decentrakzáció, a nagy civikzációs gépezet mintha alkotórészeke akarna szétszakadni, és minden gépalkatrész maga kezd gondolkozni, a maga feje után akar menni, a maga módján akar boldogulni: megint ember akar lenni. Maguk a menekülők még örülnek, hogy nyugvópontra találtak. Ma még nem lehet tudni, lehet-e új hazát alapítani a megtalált földön, meg lehete vetni a lábat a szűzen maradt kemény rögben s el lehet-e indulni újból az ember meghódítására. Ma még — ebből a szempontból - így hangzanék magyarul a programmízű idegen szó: menekülés. Később talán, egyszer: a megtalált ember. A szeüem decentrakzációja nagyobb arányaiban már úgyis feltarthatadan: régen az kodalom kizárólagosan fejezte ki az emberi szeüem teljességét, vaüást, vüágnézetet, filozófiát, életformát egyaránt, ma az kodalommal szemben ott áü a többi centrum, mind hasonló igénnyel, a háború, a pénz, a poktikai párt s a föld is, amint láttuk. (Diárium 1942. 103-104.)