Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Shakespeare Mezőkövesden

Shakespeare Mezőkövesden A Sors az ő különös kegyeltjeit mitikus ködbe burkolja, mint a görög ókor az isteneit az Olümposz felhőibe, hogy ekejtse a kíváncsi halandók szeme elől. Homérosz szülőhelyének rangjáért hét város is versengett, Petőfit halálának Ikés-szekere emelte a legendák ködébe, Shakespeare pedig (bár ifjú- és öregkorából elég sok adat ák rendelkezésre) éppen abban a pülanatban tűnik el szemünk elől, mikor a színház bejáratától, ahol a nemes színházlátogatók lovait őrizte az előadás alatt, beljebb kerül a színházba, az ő valódi életelemébe, „a világot jelentő deszkákra". Onnan már csak művei kerülnek elő, ezek a nem emberi méretű, de mélységesen emberi tartalmú, csodálatos alkotások, s a világ, az utókor egyszerre nem tudja, hová tegye a csodát. Tudósok magyarázzák könyvtárakra menő kötetekben, két Shakespeare-t tételeznek fel, egy vígjáték- és egy tragédiakót, ismét más szakértők egy harmadikról beszélnek, aki serrimiképp sem lehetett ez a józan, gyakorlati érzékű stratfordi nyárspolgár, hanem legalábbis — Bacon, kora legműveltebb embere. A valóság — úgy látszik — örök titok fátylába burkolózik. De hát fontos ez? Mozartnak minden lekt kottafejét ismerjük, s vajon megfoghatóbb lesz-e ezzel? így sem tudjuk embernek elképzelni, az óriás így is eltűnik szemünk elől az elérhetetien magasságban. Am itt van a zenéje, s ez a fontos: haUgassuk áhítattal! Nos, Shakespeare-nak is csak a „zenéje" hozzáférhető, csak ezt hakjuk belőle. Azt a hatalmas zenekart, melynél népesebb és összetettebb, erősebb és lágyabb, szenvedélyesebb és finomabb, földibb és éteribb nem zendült még fel soha a földön. Azt kérdezed, kinek a kezében volt a karmesteri pálca? Haügasd áhítatosan és alázattal a zenét, s megérzed majd, ki volt a karmester, még ha a nevét sem ismernéd. Ennek a roppant zenekarnak egy pompás kamaraegyüttese zendült fel egy szombati esten, május 14-én, Mezőkövesden is, és rövid pár óra leforgása alatt végigkalauzolt bennünket az emberi szenvedélyek, tragikus bűnök és tisztító szenvedések Infernoján. A kis színpadon először zendültek fel a halhatatlan szavak, felbúgott a szenvedély orgonája és felharsant a jókedv vidám trombitája. Hogy hogy került Mezőkövesdre ez a remek együttes, az ország legkiválóbb Shakespeare-színészei, az talán nem is fontos: járhat ezért eksmerés a helybek kultúrfelelős ügybuzgóságának, méltányolhatjuk kultúrpoktikánkat, hogy nem tesz különbséget a főváros és vidék kultúrigénye között, tisztelet illeti a művészeket, hogy vákalták a fáradságot és áldozatot, de mindez — mondom — nem fontos, vagy legalábbis nem a legfontosabb. A lényeg ezeknek a kivételes művészeknek az alázata a Géniusszal szemben, alázat, melyet már talán csak a középkori legendás szent példájával mérhe-