Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Egy Háry-előadás tanulságai

ták útja is, mert magyar nevelő vagyok): mindig csak arra, amerről ezt a melódiát hallom. „Adjon Isten a világnak bort, búzát, békességet, de a magyarnak is maradjon belőle..." Most végre valósággá lett a régi álom, ha csak néhány estére is. Összefogtunk fiaimmal, lányaimmal és életté lett a mese. Velük szemben amúgy is nagy tartozás volt már ez: annyit hakották emlegetni a medvét, hogy meg is kekett egyszer mutatni. De ők legalább várták már. De ott van a másik oldal, amit még ma is magyar parlagnak nevezünk. Hiszen ha parlag volna! De szántott már azon minden ekéje a vüágnak, ültettek már abba nadragulyát és aloe-kaktuszt, viktória régiát és gyapotcserjét, mindent, amitől megbolondulhat a józan magyar televény. Hogy Mezőkövesd népét, már azokat, akik egyáltalában becsábíthatók a színházba, mivel traktálják vándorszínészek és helybek műkedvelők előadásain, arról jobb nem beszélni. De fölösleges is: íTiindenki tudja, aki betévedt valaha akármelyik faluban akármilyen előadásra. Meg is jósolták nekem jó előre a bukást a ferde szájjal kritizálok, az óvatos magyarok; a kárörvendők meg csak várták nyugodtan a prédát. De belefogtunk. Nem mondom, nagy út vezet odáig. Válogass ki szereplőket ereden gyerekek közül, akik sohasem láttak még deszkát a talpuk alatt, csinálj zenekart a semmiből, álkts fel külön egy színpadot a konviktusi nagyháló (jobb időkben az intézet díszterme) külön e céka kiürített termében, ka nem akarod a Háry Jánost az önkéntes tűzoltók Nóti Károly méreteke készült színpadára vinni, álkts föl színpadot úgy, hogy szálanként lopkodod össze hozzá az anyagot a kádártól és asztalosoktól, a helybek kőművesek alól rángasd ki a padlódeszkát, szedd le a hetivásárban a kékfestő sátráról a ponyvát s csinálj belőle színpadi függönyt, ragassz össze húsz ív csomagolópapkt s ne hagyd békén addig a rajztanárt, míg rá nem bűvök neked Majland 32 tornyát, meg a mesék hegyét (aztán még fogd rá, hogy csak a%on túl „kezdődik" az a bizonyos nix), — akkor majd megtudod, mit jelent Mezőköveden Háryt rendezni. Mesébe ülett a kis gárda hősi erőfeszítése (mert azért nem voltam egyedül: a szereplők hittek a mesében, a csodában is és velem voltak). Nagy nekilendülések és nagy letörések (hát mégse?), mozgalmas nappalok és álmadan éjszakák után a végső „hát mégis!" és végre ott aktunk, hogy — no, el lehet kezdeni. Nagy élmény volt, mikor az osztályteremből felvittük a próbát a deszkákra. Nekünk nem a világot, a mesét jelentette. Hát mégiscsak „kezdődik a mese". A többit pedig már tudja Kodály s nekünk csak meg kek tanulnunk tőle. Megtanultuk. Egy szép napon kialudtak a nézőtér lámpái s a zsúfolásig megtelt teremben felhangzott a nyitánynak megtett gyönyörű intermezzo s a kocsmában üldögélő magyar reaktásból fölszákt Kodály zenéje szárnyán a pipafüsttel az ülatos mese. Az emberek orrát megcsapta a föld szaga, a méntaikatból és rég elfelejtett csaták távok lőpor füstjéből leszűrődött és ne-