Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Egy Háry-előadás tanulságai

künk ittmaradt végső magyar zamat. A visszafojtott lélekzet és az emberek sűrű pislogása arról beszélt; igen, így kellett volna lennie, a magyar demokrácia igazi titkát te hordod magadban másfélszáz éve. Háry János, te „vén lator", öreg hazudozó, és most kidaloltad magadból, olyanná formáltad a világot, amilyennek dalolod és meséled, mert vágyod, évezredek óta. Megvallom, a nagy akarás és kemény munka után nem néztem bizalom nélkül az előadás elé, sem a szereplőket, sem a közönséget kletően. De mindkettő túlment rajtam. A szereplőket elkapta a mese láza és az előadáson a rendező elbámult saját művén: minden úgy ment, ahogy soha a próbákon, ahogy csak elgondoltam, de megvalósítani nem is reméltem. Valaki a szereplők közül azt mondta, hogy az iskola nyolc év alatt nem tudta úgy kiforgatni sarkaiból a fiúkat, mint a Háry azokat, akik szerepeltek benne. Mi történt itt, ami lényeges, amit meg keü jegyeznünk, amiből tanulhatunk? A vidék szívét nehéz megfogni hangversenydobogóról. Az az elegáns hűvösség, az a mindent leegyszerűsítő, a figyelmet pusztán a tárgyra kányító, önmagáért való művészet, amit a dobogó diktál, nem tudja megteremteni a zenét nem értő, önmagát sem ismerő, ezer mód fékenevelt egyszerű emberekben vagy félbemaradt vidéki sznobokban (mert ebből jut vidékre is) azt az alaphangulatot, mely a zenére nevelt közönségben már adottság s ameüyel egyenesen rávár a zenei mondanivalóra. Mezőkövesden nehéz emberekkel dolgozunk. Ha átmegyek a szomszéd faluba, megfognak még a régi nóták és a finoman ékítményes előadásmód, ha átmegyek a szomszéd városba, bár szűk körű, de talán fejlett zenekultúrát találhatok. De itt felemás minden, mert itt a civüizáció és még messze a kultúra. Ezeknek keret keü, és így van az ország legnagyobb részében, legalább addig keret keü, amíg meglesz a bizalom és a márkás árura ráismer majd csomagolás nélkül is. A Háry János nótáit haüották azelőtt is: a növendékek tanulták énekórákon s a közönség hallotta a dobogóról ünnepélyeken. De az igazi lényeget s talán az egész magyar zene értelmét csak ezen az előadáson találták meg. Lehet, hogy az emberek értelméhez, a lelke kapujához már így is eljutott. De a lelke fenekéig, az izmaiba, a vérsejtjeibe, egész vérkeringésébe csak most és csak így ment át. Nem csupán a darab sikere mutatott erre, nem csupán az, hogy a darabról azóta is mint Kövesd nagy élményéről, az egyszerkől, a soha nem gondokról beszélnek sokan. Egy jelentéktelen apróság még jobban a mélyére vüágít a dolognak. Egy hónap múlt már el a Háry előadásai óta. De jártombankeltemben, az intézet folyosóján, egy-egy osztály előtt, az udvar sarkában, az uszodában, az utcán minduntalan megüti fülemet egy-egy Háry-melódia. Sokszor öntudatianul dúdolják, újraékk, beljebb-beljebb rögzítik vérsejtjeikbe. Tudom, hogy most még látják közben Orzsét is a szép magyar rokolyában, Háryt kackiás huszáruniformisában, amint ez alkalomra gondosan megnövelt bajuszát pödörgeti, egyszóval a jelenetet, ahová a dal be van