Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Egy Háry-előadás tanulságai

Egy Háry-előadás tanulságai Most már el kell mondani a féltve őrzött titkot is, az én titkomat, mert sok minden indult el innen, s talán ez az én felemás zenei sorsom szimbólum lehet és biztató példa azoknak, akik még mindig keresnek. Az a fiatal egyetemi hakgató, aki ezelőtt tizennyolc évvel merő véletienségből, egy hirtelenjött bölcsész-potyajegy jóvoltából betévedt az operába a Háry János előadására, semmiben sem különbözött a többitől: zenei műveltsége éppolyan semmi, sőt még a semminél is sokkal kevesebb, mert negatív volt, mint a többi magyar fiúé, aki kihukott az iskola markából, és sok mindent magával hozott, de zenei világnézetet... mindenki nagyot nézett volna akkoriban, ha még ezt is kívántak volna az iskolától. Kodályról is csak annyit tudott, hogy ő az a vörös posztó, amekyel a „zeneértők", a „tájékozottak" ijesztgetik egymást. De az ősi földből szakadt ki s a felhasogatott felszín alatt ott hordozta még magában érintetienül és keveretienül évszázados magyar nyarak minden ízét, ekejtve mélyen a tudat alatt, maga sem tudott róla, hisz nem kérdezett eddig senki utána. Es most a nyitány első akkordjai, az első egyszerű dal után egyszerre elszorult a torka és furcsa borzongással vette észre, hogy a lelke mélyén meghúzódó titkos, eddig ismeretien hangszer egyszerre minden húrjával, telten és mély rezonanciával, zengeni kezd, mert ős Napkelet óta erre a hangnemre van hangolva. Nekem nem volt ez a zene „furcsa", nem volt „idegenszerű" (?!), nem volt „diszharmonikus", sem „túlságosan modern", azonnal megértettem s még soha seirimit üyen könnyen és teljesen. Kolomp szava ez vagy érett búzamezők ritmusa, a magyar verőfény melege vagy egy termékeny májusi zápor előjátéka, egy szerelmes kis magyar lány csalogató hívása vagy hetedik ősöm titokzatos üzenete két évszázad messzeségéből: sohasem lehet eldönteni. Maga az élmény mégis egyszerű, mint az élet: valamire ráismertem, valamit egészen pontosan, és fékeérthetetlenül, a kétszerkettő egyszerűségével és evidenciájával meghatároztam magamban, miközben éreztem, hogy egy nagy üresség zenével telt meg bennem, s csak egyet nem tudtam eldönteni: hogy lehetett enélkül húsz évig magyarul élni? A Háry-élmény azóta folyton nyomon kísér s az csak mekéktermék, hogy azóta én is ott állok a „mesebek János" oldalán s előbb csak elméletben, de knmár tízéves gyakorlatban is, osztályban, énekkarban, ünnepélyeken és előadásokon igyekeztem továbbadni a megismert titkot. A fődolog a magam életsorsa számára ennél sokkal több: a ránkszakadt vüágtörténelem sodrán, „német maszlag és török áfium" között talán ez az egyetlen élmény segített mindig eldönteni, melyik úton járjak (s az én utam egy kissé a prófé-