Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

A parasztregény mint korjelenség

telén, fölös kiömlése túlkapásokra vezet s ebből származik az ákandó feszültség, mely tragikus csomókba sűríti a parasztéletet. De az élet diadalmas elve elvágja a csomókat s a megbomlott szálak mégis csak győztesen és halálos biztonsággal sodródnak tovább — a föld erejéből - a folytatás felé. A föld, a parasztság problémája itt még különáU, nem keveredik össze a kultúrember saját világnézetével, ezért sikerül Reymontnak mindvégig megőrizni a tiszta tárgykagosságot és az epikus nyugalmat. Most még csak arról van szó, hogy a civilizáció mekett feltolakszik egy másik, hatalmas, ősi vüág, melyet — úgy látszik — nem lehet többé figyelmen kívül hagyni. Itt volt mindig, de a civikzáció tudata alatt maradt: most már rá keü eszméim, sőt talán már számításokat sem lehet többé csinálni nélküle. Mindössze ennyi lehet a személyes természetű (ki ugyan nem mondott) tanulság a modern ember számára ebből a könyvből. A tárgyüagosság csak később bomlik meg, mikor ez az új vüág behatol a XX. századdá érett óvüágba, mikor ráeszmél a civilizált ember is erre a hatalmas természetes erőre s egyszerre hatni engedi sűrűsödő vérében ezt a felfrissítő új szelet. A szeüemi folyamat így a parasztregény esetében fordított lesz, mint általában lenni szokott a szeüemtörténelemben: eddig a személyes természetű, romantikus fázisból haladtunk a személytelenség, a tisztulás, a reakzmus felé, most éppen a hűvös tárgyüagosság veszti el lába alól a talajt s lesz egyre inkább személyes természetűvé, romantikussá, szinte kreákssá. A Parasztokat majdnem húsz év múlva követi a másik nagy parasztregény, ezúttal északról, a norvégok szűzebb, érintetlenebb, emberibb tájairól. Hamsun, az új próféta nagy, de egyenes utat futott meg A. föld áldása című regényéig. Ibsennel tudatos és vaüott eüentétben már a századvégen egészen elfordul a nyugati polgári civikzációtól s visszamegy a tiszta, elsőkézből kapott életértékekhez, a megkötött társadalomtól a szabadon kifejlő egyéni élethez, a helyhez kötöttségtől a vándorélethez (a „vándor" gyakori alakjának ő maga a legjobb megtestesítője), esküdt eüensége a városnak s számára „nincs gyönyörűség az erdő zúgásához fogható". Ezen az úton logikusan jut el a földhöz. De nem a csöndes szemlélő nyugodtságával beszél többé róla, hanem a civilizációtól menekülő ember vágya hajtja s szinte a partot talált hajótörött ujjongásával borul le a megtalált földre. Izsák, a regény hőse, szimbólummá magasodik, amint egy tarisznyával a váüán vándorol egyre északabbra, új, szűz tájak felé, míg egyszer megáü, megtelepszik és elükől kezd mindent, egyedül a földből buzgó őserőkre támaszkodva, melyek találkoznak a benne lévő tiszta életakarattal, hisz azonos erők voltak az Isten kezében. A megtalált új élet egyszerű és problémák nélkül való, mert természetes. A természet, a föld minden kérdést megold s közben nem töpreng soha egy pülanatig sem. „Es ha eljött a március és ápriks, szerelmesek lettek, éppen mint a madarak vagy az őserdő vadjai, és ha jött a május, elve-