Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Levél a harctérről

nap is van, vasárnap-e vagy péntek, mindenki tudta, hogy otthon ma a szent király Jobbja védőn nyúl ki a szegény ország fölé. A tábori mise árnyékos domboldalon volt, bizony „fedve és rejtve". Egész mise alatt, tőlünk párszáz méterre dolgozott egy ütegünk, rettenetes, gigászi orgona, de hathatós biztosító, dörgő légörvénypontokat nyomva a szentmise békét hkdető pontjai után. Az első szentmise, mióta átiéptük a határt! És müyen hiheteden és csodálatos élmény, ahogy itt, ebben a tömérdek messzeségben száz és száz férfitorokból felszakad a segélyhívás: Hol vagy István kkály és az évszázados magyar fokász: Boldogasszony Anyánk, régi nagy pátrónánk... Nem százszor, ezerszer énekeltem már ezelőtt ezt a forró magyar imát, haügattam a Koronázó főtemplom roppant gótívei alatt, vezényeltem magam is otthon kis kápolnánkban a gimnáziumi kórusnak, s egyszer háromszáz tagú kórusnak a nagytemplomban -, de nem volt eddig igaz sejtelmem a magyar imádság sodró erejéről és áhítatának mélységéről. És szinte félek a piüanattól, ha Isten segítségével még egyszer vezényelhetnék otthon, örökre félni fogok az élmény roppant erejének emlékétől. A napszítta, szélfújta magyar arcok maguk elé néztek, a kérges ujjak görcsökben kulcsolódtak egymásba: a kemény katonák nem akarták elárulni azt a két kis gyémántcsöppet a szemük sarkában. De Isten látta és tudtuk mindannyian, hogy mindenkinek ott van. Szentmise végén nem remélt, váratian ajándék várt reánk. Mindnyájan szentáldozáshoz járultunk, mert a katonapáter közös feloldozást adott. Es elől a dsztek, utánuk az egész legénység az utolsó emberig, mindeki odajárult a kehely elé, akár előző nap, akár az elemi iskola padjaiból végezte utolsó gyónását. Senki nem tett kivételt magával. Az ős keresztények tiszta és egyértelmű közössége volt ez, mely az élet és halál mesgyéjén, a rettenetes Ismeretien előtt, bizakodva kapaszkodik a feléje nyúló isteni Jóságba... Csak előző napon érkeztünk ide a megelőző harchelyzetből. Én magam csak az indulás piüanatában vonultam be egy külön feladatról embereimmel, nyolcadmagammal. Nincs itt helye, hogy erről a harcfeladatról beszéljek. El voltunk különítve az egységtől öt napig. Öt napig nem volt lent a csizma a lábamról, mosdás sem volt, összevéve nem aludtunk ezalatt egyenkint 8 órát, étel ritkán jutott oda s ha nagyon hiányzott az éhség, két embert elküldtem a szakadékba krumpkt főzni (füst nélkül persze), ezt ettük sóval. Ezek csak külsőségek s csak azért emktem, mert ez egy vértelen feladat volt sok közül, nem az első s reméljük nem az utolsó, mindenkinek a magáé, apróbb vagy nagyobb feladat, s mert ezekből tevődik össze, megezerszerezve, az a közös nagy munka, melynek sikeréért otthon annyian imádkoznak. Éjjel értem be az egységhez s azt hittem, végre megpüienünk. Nem úgy volt: útrakészen aktunk, máshol volt reánk nagyobb szükség. Menni itt csak éjjel lehet s mi megindultunk, gépkocsi-gépkocsi után, tompán puffogó, némán suhogó fekete kísértetek a végtelen orosz éjszakában. Egy ideig az útta-