Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Levél a harctérről

Levél a harctérről Egy orosz faluszélen 1942. augusztus hó. Nevezetes nap volt az, amikor az első Borsod számot elhozta nekem a tábori posta. O, nem azt akarom mondani, mintha mindezt a Borsod megjelenése okozta volna. Az ember itt a harctéren elszokik a nagy szavaktól, egyszerűen és szívből mond mindent a nagy dolgok árnyékában. Hát igaz, nagyon jó volt, hogy jött, mert váradan öröm volt és kedves minden szó, minden jel, ami az otthonra emlékeztet. Újságot úgy még nem olvastak, mint én azt a háromhetes számot. A hozzánk, harcoló katonákhoz szóló üzenetektől az angoranyulakra vonatkozó hirdetésig elolvastam minden szót, minden betűt. Es közben szórói-szóra megtanultam a „cséplési mdnivalókat", mintha enyém volna itt ez az egész muszka határ és az A. C. filmkritikáját, mintha bizony csak ugy válogathatnék a filmek között: ezt megnézem, ezt elmekőzöm. Es mégis a Borsod nem lehet itt olyan nagy eset, még ezen a csöndes harctéri napon se, csak egyszerű jeladás hazukól, csöndes kis öröm harci életünk zajos hátterében, drága biztosíték és kedves kapcsolat, egy szál az ezer közül, melyek összekötnek bennünket otthonunkkal, melyről sohasem sejtettük, legboldogabb otthoni pillanatainkban sem, hogy olyan drága nekünk. Mert éppen Szent István ünnepe volt aznap. És ezen a napon együtt volt itt a Végzet, a Jóság, az Isten ünnepi közelsége és az Otthon távok hangja. Elmondok belőle egyetmást, szerény viszonzásul az örömért, amit nekem hoztak. Reggel 6 óra után 3 gép húzott el felettünk, egy nagyobb és két kisebb. Begyakorolt szemünk kamar észrevette, hogy „saját gépünk", nem kek tehát a fedezékekben mozduladanul meglapulni, még elhúznak fölöttünk: nem nekünk, odaátra viszik a halált. A két vadászgép játékosan, szinte pajkosan körözte a bombavetőt, szinte szerettünk volna fekntegetni a magyar repülőkhöz: bátorság bajtárs, katonaszerencsét! Nem tudtuk akkor, ki ül a gépben, csak a dék órákban kelt szárnyra a vészhk: a kormányzóhelyettes úr vadászgépén hősi halált halt! O, a halál itt nem szenzáció, mindennapos vendégünk lehet, éjjel halálóra lehet bármelyikünknek — most mégis jeges marok szorította össze a torkunkat. És a csöndes harctér felett, mint valami roppant túlvilági vadászgép, terítette ki óriási, sötét szárnyát a Tragédia, s egy percre eltakarta az ünnep Napját... De mindezt nem tudtuk még akkor, az Ünnep reggelén, amikor a tábori misére készültünk. Szép ünnep volt. Most nem kekett rajtára kelnünk, müyen