Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Nemzeti öntudat a nevelésben

mélyén, annak káros következmények nemzetiségeink talán még súlyosabban megsínylették, mint mi magunk. A csehszlovák hazugság közelmúlt sorsa igazolta és a most már feltartózhatatlanul bekövetkező többi események minden kétséget kizáróan fogják megmutatni, hogy a történelmi elv semmi más szempontot nem tűr maga felett. Ezt a súlyos tanúságtételt megtakaríthattuk volna a történelemnek, ha nemzed öntudatunk fogalmát ebben az kányban idejében kibővítettük volna. De történelmünknek nemcsak össztanulságaiban van nemzetnevelő ereje, hanem még sokkal konkrétebben, tehát az iskola számára sokkal hasznákiatóbban azokban a példákban, melyeket nagy embereinknek, történelmi sorsunk első hordozóinak élete tár elénk. Nemzed hőseink egészséges kultusza lényeges jegye nemzeti öntudatunknak, de nem abban a formában, ahogy eddig történt. A magyar mindig tisztelte nagyjait, de bizonyos válogatással: csak azokat, akiknek az életműve valamikép kapcsolatba volt hozható azzal a hamis történetszemlélettel, amivel át volt itatva a magyarság. Szent László, Nagy Lajos, Mátyás király, Zrínyi, Rákóczi, Kossuth mindig ott szerepeltek a nemzeti öntudat előterében, de csak azért, mert életművükben tetszeleghettünk magunknak, fényükben sütkérezhetett nemzeti hiúságunk. Nemzeti hőseink egy másik csoportjára azonban hidegen néztünk fel, mintha idegen nagyságok lettek volna. Szent István, Könyves Kálmán, IV. Béla, Széchenyi, Deák legföljebb csak mint „gigászi ködképek áütak előttünk, életművüket legfeljebb megbámultuk, szívünkhöz — vakjuk be — sohasem tudtak igazán közelférkőzni. Nyüván azért, mert az ő életfeladatuk a csöndes országépítés volt, mely szívós, lassú munkát követelt, s ez a mi vüágrengető várakozásainknak, csodaváró hajlamunknak nem felelt meg, és felvákalt életfeladatuk (ez a legfontosabb!) nem egyszer épen fajtájukkal is szembeálktotta őket. Szent István 900 év elteltével kapta meg igazi helyét a magyar lelkekben, Széchenyi a „negyedik nemzedék" szívében otthonosabb, mint kortársaiéban, s a „táltos király", IV. Béla alakja most kezd kkajzolódni döbbenetes erővel napjaink történeti regényeiben. Ezeknek az „új" nemzeti hősöknek az igazi megértése igazabban fogja nekünk megmutatni a másik csoport arcát is. Zrínyi példáját máris idézhetjük: az ő nagyságát a mostani események vüágításában egészen másképen látjuk, mint azelőtt. Ha így átalakítjuk azt, ami nemzeti öntudatunkban eddig is szerepelt, az nemcsak gazdagszik és színesedik, hanem igazabb és a jövőre használhatóbb is lesz ezáltal. Nemzeti öntudatunknak a történelem után a faji szempont adja a legtöbb tartalmat. De nem akkor, ha fajiságunkat rossz német minták szolgai utánzásában, hamis mránizmusban, álmagyarságban akarjuk kiékk. Itt is akkor járunk el helyesen, ha keményen ragaszkodunk a tényekhez. A reális fajszemléletnek két sarka van: keleti származásunk ténye és nyugati rendel