Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Újabb regényeink történetszemlélete

erősebben hat ez a szenvedő királysors, mert az ország legfényesebb korszakába van beágyazva. De a lepra Nagy Lajos szenvedésének csak egyik fele. A király a kivételesek éleslátásával megérzi és átszenvedi a magyar sors mélyén rejlő tragikumot, mely romlással fenyegeti az ő egész életművét: „Akármerre fordul, az ő kaptárába nem gyűltek be afféle dolgozóméhek. Itt csak aranyló szárnyú, harcos darazsak döngicséltek. Tüzes fulánk...! Kard meg kard! Fokos, buzogány! Itt csak katona!... Földet feltörő, vérrel dúsan meg is öntöző hódító, — de sehol utána magvető! Sehol erőskezű megtartók, végig a kövér, meddő, nagy magyar ugaron..." A testi és lelki szenvedés teljességét akkor üríti ki a király, mikor felesége, a még mindig kívánt asszony a nádorral, országa első emberével és a kkályi szék támaszával csalja meg. De a király nemcsak maga tisztul meg ebben a szenvedésben, és magasodik minden halandók fölé, hanem a szenvedés, mint nemzetéért váüalt áldozat, óriási felhaknozott erkölcsi energiamennyiség, amiből még évszázadokon keresztül táplálkozhat a magyar történelem. De Gulácsy Nagy Lajosa nem látta tökéletesen az ország végzetét, amit a történelemben elfoglalt helye neki rendelt. Nem tudta, hogy az ország sorsa is Jób sorsa. Nem látja, hogy „az aranyló szárnyú, harcos darazsak" nem úgy születtek, hanem a történelem termelte ki népéből, mert nemcsak a magvetés, hanem mások magvetésének vérrel való öntözése is történelmi jog a fennmaradásra, nagyobb és szentebb, mint más népek joga, s a magyar fajnak ez jutott osztályrészül. Ez a magyar történelem össztanulsága, de ezt nem lehetett látni Nagy Lajos országépítő korában. Ung vitéz azonban rájöhetett erre a tatárjárás alatt. Jób-ország vitéze „az örömet és szabadságot szerette mindig és gyűlölte a szenvedést". Az ország akkori sorsa megtanította, hogy a szenvedés hatalom és eleven erő. Aki jobban szenved, az az erősebb, nemesebb és értékesebb. A királyt, IV. Bélát ez a hatalom emek emberfeletti magasságba. A menekülő királynak „olyan szomorú hatalom volt az arcában és olyan megsemmisítő bánat volt a tekintetében, hogy Ung vitéz nem tudta róla levenni a tekintetét". Ennek a szenvedésnek egyeden látása teszi őt meg „ősi küldötté", a lesújtott nép prófétájává. De ehhez a prófétasághoz nem vezet töreden út. Az ország pokla csak akkor nyílik meg teljes valójában Ung vitéz előtt, mikor már saját egyéni végzete betelt a szenvedésben: Kingát, élete eddigi értelmét, harcai célját az utolsó pülanatban ragadja ki karjából a „fekete halál", a pestis. Es még most sem fejtheti meg magának a tatárdúlás rettenetes értelmét, messze keresi a szabadulást a múltban, az ősi vallásban, a drávamenü mocsarak mélyén megbúvó pogány magyarok között, míg egyszer, sok szenvedés és gyötrődés után félholtan egy kolostor előtt tér magához s itt, mindezek után, a magányban fejti meg a tatárdúlás titkát: „István, a szent király, elvezette az ő népét a keresztségbe, de e népet mostani szörnyűséges megpróbáltatása erősíti meg örökkévaló