Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

A pedagógus visszanéz

meg az oratio obliquára van szükség. Egy kis füzetben, „tapasztalati úton", magunk állítottunk össze egy sűrített grammatikát, s ehelyett inkább a római kodalom s a római élet érdekelt bennünket, s külön - mazsolás kalácsként, ünnepi alkalmakkor — a görög—római mitológia színes, gazdag világa (amely nélkül bizony még ma is nehezen igazodnánk el a reneszánsz és barokk művészet berkeiben is). 1969 végén mentem nyugdíjba, — de a mesének még nincs vége: egy év múlva már átvettem a Matyó Múzeum vezetését. Nos akkor itt az utolsó „szakma": a néprajz. Mondhatnám éppen elsőnek is, a legeslegelsőnek, hiszen én a matyó életben benne éltem szinte születésem óta. Csak éppen most mdományosan is kekett foglalkoznom vele: a rendszeres gyűjtőmunka, az ákandó kiállítás éppen ez időre eső újjászervezése a régebbi ákandó kiállítás helyett, no és az újra meginduló kás, csak most zömmel a helyi sajtóban. De munkám legérdekesebb (s lehet, hogy leghasznosabb) része mégsem ezek voltak. A turizmus világdivatjával óriáska dagadt a kis múzeum látogatottsága. S a látogatók közül 15-20 ezer külföldi is évenként. Nos, az idegen nyelvismereteknek soha oly nagy hasznát nem láttam, mint a múzeumban töltött tíz év alatt. Az idegen, zömmel nyugati turistacsoportoknak közvetlen vezetést adni a Matyó Elet (ez az új kiállítás címe) egész területén, megmutatni nekik a matyó (tehát „példás alakban" magyar) élet fényeit s árnyait is, szemléletesen, - ez talán már nem is feladat, hanem küldetés is egyben. De túl a hetvenen már megerőltető ez is. Hiszen a magyar csoportokkal se bánhattunk azért mostohán. Sajnos, 1981-ben az orvosok innen is kiparancsoltak. Mégis, végezetül, túl a színes (itt-ott cifra) mesén, mit mondhatnék fiatal kokégáimnak, konkrét tanácsot, nekik is közvedenül feüiasználhatót? Először is: az önnevelés. A tanár (s nemcsak a jó tanár, mint a jó pap) holtig tanul. A vüág oly széles, és vaujuk, hogy megismerhető. Es az izgalmas változatosságon túl is: az ember sose tudhatja, mi mire lesz jó. Ami eleinte csak unaloműző vagy — jobbik esetben — amolyan kedvtelés volt, később esedeg komoly valósággá válhat, ami csak hasznot hozhat a hivatásának, esedeg neki magának is. Es ha kedve van valamihez, mért ne cskiálná? De csak ha kedve van! Mert ez a kedv adja bele később a lelket, lélek nélkül meg úgyis fabatkát ér a hivatalos „képesítés" is. A másik (ennek eredménye): a többoldalúság. Kérem, ne érjen itt a „pokhisztor" vádja. A szónak a mai felparceüázott vüágban nem sok becsülete van. De azt se feledjük, hogy egyre inkább differenciált vüágunkban egyre inkább fenyeget az elszürkülés, a személyiség beszűkülésének a veszélye; hogy a sok apró részlet között elkaüódik maga az „ember". A sebészorvos például már amúgy is szakember, mégis az egyik legszívesebben (és legsikeresebben) — mondjuk — csak golyvát operál, a gyomorfekélyt inkább egy má-